A hang úgy szólt, mint egy felszálló sugárhajtású repülőgép vagy egy dühös oroszlán mormogása a föld alól. A vékony lécek úgy égtek el a szűk alagútban, mintha tiszta gázt fecskendeztek volna rájuk. Egyetlen porszemnyi füst sem jött ki az etetőnyíláson. Az összes füstöt, gázt és kormot beszívta a belső mag, ahol a hőmérséklet pillanatok alatt elérte a kilencszáz fokot, tökéletesen elégetve mindent.
— Szentséges Mária… — suttogta Julián, s akaratlanul restségében hátralépett egy lépést. — Ez… ez úgy hangzik, mint egy szörnyeteg.
— Ez nem szörnyeteg — mondta Mateo, s a tekintetében először csillant meg az a büszkeség, amit Durangóban tanult a öreg mestereitől. — Ez a tűz magja.
A következő fél órában Mateo mindössze egyetlen maréknyi vékony gallyat dobott az etetőnyílásba. A süvítés egyenletessé válott. A kéményből kint, a fagyos hegyi éjszakában nem fekete füst szállt fel, hanem alig látható, tiszta, forró levegőgőz.
De odabent a kunyhóban még mindig hideg volt.
— Látod? — szólalt meg Clara a takarók alól, de a hangja már nem volt olyan magabiztos, mert a süvítő hang őt is megijesztette. — Zúg meg morg, de a szobában még mindig fagyunk! A kezem kék a hidegtől!
Julián is megérintette az adobatégla padot, ami a vízszintes járatot takarta.
— Még mindig hideg, Mateo. Teljesen hideg.
— Várjatok — felelte Mateo csendesen. Leült a tűzhely melletti kis fatuskóra, s összekulcsolta a kezeit.
Eltelt egy óra. A kinti vihar tombolt, a szél rázta a kunyhó zsindelyeit. Mateo nem rakott több fát a tűzre. Az etetőnyílásban elhamvadt az utolsó gally is. A süvítés elhalt. A tűzhely elhallgatott.
— Ennyi volt? — kérdezte Julián. — Kialudt. Még két óráig sem bírta. A vas kályhámban még reggel is van parázs, ha megrakom vastag tölgyfával!
— Nézd meg most — mondta Mateo Elenának.
Elena lassan odasétált a téglaágyhoz. Bizonytalanul kinyújtotta a kezét, s a tenyerét rátette az adobatéglák felületére.
