1. RÉSZ
“Apa, miért nem mentél meg értem?” kérdezte a fiútól, akinek az életét épp most mentette meg.
Úgy éreztem, hogy üres a tüdőm. Hét éven át virágokat vittem a fiam sírjához. Most egy 9 éves fiú, aki túl socsú volt a korához képest, egy ágyból nézett rám a Guadalajarai Polgári Kórházban, és apának hívott.
Julián Salcedo vagyok, gyermeksebész vagyok, és azon a reggelen egy kiskorút műtöttem, aki egyedül érkezett a buszpályaudvarról. Átkerített vakbéle, súlyos hasi fertőzése és több napig felügyelet nélküli tartózkodásának jelei voltak. Senki sem vitte a papírjait. Felvételkor ideiglenesen azonosítatlan betegként regisztrálták.
A fürdőszobák mellett megduplázva találták meg fájdalmasan. Nem sírt, amikor megvizsgáltuk. Amikor odamentem, hogy megérintsem a hasát, felemelte a karját, hogy megvédje a fejét. Ez a gesztus jobban lenyűgözött, mint a láza.
Műtét után, amikor elég felébredt ahhoz, hogy beszéljen, felolvasta a jelvényemet.
“Julián Salcedo,” suttogta. Tényleg te vagy az?
“Én vagyok az orvos, aki megműtött. Pihenned kell. Mi a neved?
“Matthew. Mateo Salcedo. Bár anya azt mondta, hogy ne használjam azt a vezetéknevet.
Egy nővér abbahagyta a megoldások elfogadását. A fehér fényben kerestem az arcát: barna szemek, kissé magasabb bal szemöldök, gödröcske az állán. Meg akartam győzni magam, hogy ez csak véletlen.
A Mateóm 2 év 4 hónapos korában halt meg, ahogy azt mondták, egy mazamitlai faházban keletkezett tűz során. Az akkori feleségem, Inés, elvitte őt a hétvégére. Ügyeletben voltam, amikor megkaptam a hívását.
“Minden égett, Julián. Nem tudtam kivenni.
Hajnalban érkeztem. Tűzoltók voltak, hamvak és egy sárga szalag. Inés alig szólt. Másnap megmutatott egy igazolás másolatát, és elmagyarázta, hogy a maradványokat nem lehet felismerni. Az unokatestvére gondoskodott a temetkezési vállalatról. Egy zárt urnát temettünk el, miközben aláírtam, amit elé tettek, és nem tudtam segítség nélkül tartani.
