“Nem azért mentem el, mert nem szerettem anyát,” suttogta. Elmentem, mert azt mondta, soha nem jössz. Meg akartam nézni.
Majdnem hat hétbe telt, mire megérkezett Guadalajarára. Néhány sofőr odalépett hozzá; mások a városokban hagyták, ahol terminálokban aludt, és táskák cipelésével szerzett ételt. Amikor elkezdődött a gyomorfájás, azt hitte, magától elmúlik. Leírt nekem egy hölgyet, aki adott neki egy tortát, és egy sofőrről, aki hagyta, hogy leszálljon, mielőtt felkérte volna a büntetést. Beszélt azokról is, akik elűzték őt a piacokról. Ezt az utat sosem változtatta kalandgá: minden emléket éhség, félelem és a segítségkérés szégyenének kísérte.
“Tudta anyád, hogy nálad van a fotó?”
“Igen. Visszaírt, amikor mondtam neki, hogy megkereslek. Aztán el akarta venni tőlem, én pedig elrejtettem.
Inés mondata már érthetőnek tűnt: ez volt az utolsó védekezés egy hazugságnak, amely összeomlan.
A genetikai eredmény a kilencedik napon érkezett: az apaság valószínűsége meghaladta a 99,99 százalékot. Egyedül sírtam egy lépcsőn. Aztán visszamentem, és elmondtam Mateónak, hogy megerősítettük, kik vagyunk. Nem mosolygott. Csak azt kérdezte, hogy ez azt jelenti-e, hogy maradhat. Clara már sürgős védelmi intézkedéseket kért, és elkészítette a dokumentációt, hogy bizonyítsa a családi hatósággal való kapcsolatomat. Elmagyaráztam, hogy a teszt nem dönti el automatikusan, hol fogok lakni, de mindent jogi és biztonságos úton csinálunk. Mateo először tartotta a tekintetemet anélkül, hogy elvette volna.
Mielőtt válaszolt volna, Inés megjelent a folyosón, egy aktatáskával kísért férfit. A kezében volt egy születési anyakönyvi kivonat.
“Én vagyok az anyád,” jelentette be a szociális munka előtt. Eljöttem, hogy elvigyem. Az az úrnak nincs joga megtartani.
Mateo a szobája ajtaján keresztül figyelt minket. Amikor meglátta őt, hátralépett, míg az ágyhoz nem ért.
—Por favor, papá —me dijo—. No dejes que me regrese con Raúl.
