“A kis ‘támogatásaid’ nem számítanak, Clara. Évek óta nem számítottak,” mondta, türelmesnek tűnve kimerült. “A cég birtokol mindent, amit az elmúlt harminchat hónapban megérintettél, gondoltál, vázoltál vagy kódoltál. Ez a szokásos Szilícium-völgyi nyelv. Az első napon írtad alá a globális szellemi tulajdon átruházást. Mindent helyettesít.
“Aláírtam,” engedtem könnyedén, hátradőlve a székemben, keresztbe tett lábam, hogy kényelmesen érezzem magam. “De aláírtam a 11C cikkelyt is. Arra kérlek, hogy most azonnal fogd be, Morgan, és hívd fel Eleanor Shaw-t. Ő az egyetlen ebben az üvegtoronyban, akinek valóban jogi múltja van ahhoz, hogy megértse az örökös engedély és az adásvételi szerződés közötti pusztító különbséget.
Morgan dühösen nézett rám, szemei szűkre szűkültek. De a félelem teljes és félelmetes hiánya a testtartásomban mélyen megrázta. Előhúzta a karcsú okostelefonját a blézer zsebéből, és dühösen beírt egy kétségbeesett és agresszív üzenetet.
Tíz kínzó percig fullasztó és elviselhetetlen csendben maradtunk. Békésen csodáltam a lélegzetelállító Chrysler épület reggeli napfényben csillogó kilátását, érezve a saját szívem lassú, ritmikus és erőteljes dobbanását. Teljes irányításom alatt voltam. Nyugodt. Mérsékel. Készen állok, hogy felrobbantsam azt a robbanót, amit három évvel korábban helyeztem el. Morgan ezzel szemben azt a tíz percet azzal töltötte, hogy a székében mozogott, az óráját nézte, és úgy tett, mintha nem nézne a bőr háttámlára a kezem alatt.
Amikor Eleanor Shaw, a cég könyörtelen vezető ügyvédje, végül kinyitotta a nehéz üvegajtót, mélyen zaklatottnak tűnt. Ezüstkeretes szemüvege veszélyesen feküdt a hegyes orrnyergén, és egy digitális táblagépet szorított a mellkasán, mint egy spártai pajzs. Rám nézett egy múló, bosszantó vállalati sajnálattal, egyértelműen azt feltételezve, hogy azért jött, hogy rendbe tegye egy középszintű alkalmazott érzelmi, rendetlen elbocsátását, aki nem érti a munkajog törvényeit.
