“Morgan, három nemzetközi felvásárlási hívásom van délig. Mi a nagy ügy, a francba? Eleanor mélyen sóhajtott, ápolt kezeit egy üres szék támlájára tette.
“Clara nem hajlandó aláírni a felmondási nyilatkozatot. Egy régimódi módosításra hivatkozik. 11C félév vagy valami ilyesmi,” mondta Morgan, megvetően mutatva, remegve a nyilvántartásom felé. “Csak magyarázd el neki, hogy az intellektuális tulajdon átruházása vízbiztos, hogy biztonsági intézkedéseket hozhassunk ki az épületből. Azt akarom, hogy az irodáját tíz óra előtt ürítsék ki.
Eleanor újra sóhajtott, egy hosszú, drámai sóhajjal, hogy jelezze, mennyi időt pazarolt el, majd kinyitotta a tabletjét. Az ujja agresszíven kopogott a képernyőn, előhozva a személyes fájlom digitális archívumát. “Clara, kérlek. Ne tegyük nehezebbnek, mint kellene…
Félbeszólt a mondatban.
Az ujja tökéletesen mozdulatlan maradt a ragyogó képernyő felett. Lassan görgetett lefelé, szemei összeszűkültek, miközben a digitális szöveget pásztázta. Egyszer olvasta a képernyőt. Aztán abbahagyta a lélegzést, és újra elolvasta.
Az idegesség azonnal eltűnt az arcáról, eltűnt, helyét egy rémisztő, üres üresség vette át. Bőre, amelyet korábban a reggeli irodai rohanás piros tett, beteges színt öltött a nedves hamu. Ajkai elnyíltak, csendben mozogva, miközben olvasta és újra olvasta azt a sűrű, archaikus jogi szintaxist, amit évekkel ezelőtt ragaszkodtam hozzá.
Felnézett rám. Szemei tágra nyíltak, tágultak, teljesen mentesek attól a sajnálattól, amit pillanatokkal korábban mutatott, amikor belépett a szobába. Helyét tiszta, hígítatlan rettegés vette fel.
“Te… ezt egy külső ügyvéddel írtad meg,” suttogta Eleanor, hangja alig jutott át a szobán.
“Igen,” válaszoltam, miközben szörnyű, hideg mosolyt villantottam neki. “És te magad is aláírtad, Eleanor. Mert akkoriban a cég teljesen csődbe ment, és neked sokkal jobban szükséged volt az én architektúrámra, mint a szabványos záradékokra.