“Szóval,” mondta Eleanor, végre felnézve nehéz, rémült szemeivel, hogy találkozzon a sajátjával, “ez a konkrét elbocsátás éppen az eredeti alapító szerződésének 11C pontját indította el.”
Vance forgatta a szemét, ami színházi és kimerítő zseni megnyilvánulása volt, akinek kénytelen volt alacsonyabb szintű elmékkel foglalkoznia. “Ne beszélj velem jogi kódexben, Eleanor. Nem érdekel semmilyen záradék. Nálunk dolgozott. Fizetéssel fizettük meg. Az algoritmust a szervereinkre építette, az áramunkat használva. Megvan a kód. A miénk. Hívd le a nagy karokat, és testesen dobd ki őt.
“Nem, Richard, nem hallgatsz rám,” mondta Eleanor. A “nem” szó éles, kétségbeesett és teljesen idegen volt egy olyan szobában, ahol általában Vance uralkodott. “A Chimera Architecture nem volt egy szabványos munkaszerződés. Emlékszel a primer körre? Három éve? Teljesen nulla tőkénk volt. Nem engedhettük meg magunknak, hogy Clarának a piaci árajának töredékét is fizessük a háttérrendszer kezdeti építéséért. Szóval, hogy maradhasson és megépítse az alapokat, engedélyezted, hogy aláírjam az ideiglenes engedélyt.
Vance türelmetlen homloka megingott, csak egy mikroszkopikus töredék. Egy apró, mély ránc jelent meg a szemöldöke között. Kinyitotta a karját. “Mi?”
“Ideiglenes engedély,” szakítottam félbe, lassan felállva. Nem siettem, kisimítottam a szoknyám elejét, értékelve azt a hirtelen, félelmetes gravitációt, amit most a hangom parancsolt a szobában. Az akusztika mintha változott volna, felerősítve minden szótamat. “A záradék egyértelműen kimondja, hogy ez a vállalat csak ideiglenes és teljesen visszavonható engedéllyel rendelkezik a Chimera kód használatára. Ez az engedély jogilag csak akkor alakul át állandó tulajdonjogi okirattal, amikor a végső bónuszt — amelyet a szöveg ‘vásárlási letétnek’ nevez — teljes egészében kifizetett.
Vance rám meredt, állkapcsa lassan ellazult, agresszív testtartása leereszkedett, ahogy a szavak átkerülték az egóját, és az értelmét érintették.