I. A tejkocsi árnyéka és a múlt szellemei
A hatodik hét végén a jaliscoi hőség már korán reggel rátapadt a földekre. A pirkadat még alig színezte rózsaszínre a hegyek vonulatát, de a ranch udvarán már fojtogató volt a por és a szárazság szaga. Elena a sajtosdézsák felett görnyedt, miközben a tejszínt választotta el a savótól. Keze ritmikusan, megállás nélkül mozgott, ujjain a bőr megkeményedett a sótól, a hideg víztől és a durva munkától.
Pedro a fészer mellett állt, a tejeskannákat rögzítette a szekéren. A szakálla még mindig borostás volt, de a tekintetéből eltűnt az a tompa, éjszakai kimerültség, ami azon az első reggelen ült a szemében. Rend volt a könyvelésben. A sajtok ára tiszta volt, a veszteség a nullára csökkent, és a 32 tehén – beleértve a felemás szarvú Muñecát is – több tejet adott, mint valaha.
Ekkor szólalt meg a távoli motorzúgás.
Egy nehéz, kékre festett tejkocsi fordult be a tanyára vezető földútra, maga mögött hatalmas porfelhőt húzva. A sofőr, egy vöröses arcú, ötvenes éveiben járó férfi, akit mindenki csak El Gordo Betónak hívott a környéken, nem egyedül érkezett. A mellette lévő ülésen egy fiatalabb, városi ruhába öltözött férfi ült, akinek a kalapja túlságosan új, a csizmája pedig túlságosan tiszta volt ehhez a vidékhez.
Elena nem nézett fel a munkájából, de a hátán végigfutott a hideg. Ismerte a motor hangját. Betóval már kétszer találkozott, amikor az felvásárolta a felesleges tejszínt. Ám a másik férfit még nem látta.
— ¡Buenas tardes! — kiáltotta Beto, ahogy leállította a motort, és kiköpött a porba. — Pedro! Meghoztam az e havi elszámolást a központi csarnokból!
Pedro odasétált, kitörölve kezét egy rongyba.
— Szervusz, Beto. Ki a vendéged?
