— Mert nem figyelt rá — mondta Elena, és a hangjában felébredt a szakmai büszkeség. — Csak a föld árára gondolt. Nem látta, hogy a tehenek jó vérvonalúak, csak éhesek. Nem tudta, hogy a fekete tehén zsírja adja a legjobb vajat.
Pedro róna nézett. A szemeiben hirtelen valami új fény gyúlt. Nem a csüggedtség volt az, amit hónapokkal ezelőtt hordozott, hanem egy formálódó elhatározás.
— Elena… mi lesz veled, ha márciusban eladják a farmot? Hová mész?
A lány elhallgatott. Megérintette a szoknyája zsebét, ahol a saját, megmaradt kevés pénze lapult.
— Nem megyek vissza Guadalajarába. És nem megyek vissza az apámhoz. Elég pénzt kerestem ahhoz, hogy továbbálljak Zacatecas felé. Ott senki sem ismeri a Salgado nevet.
Pedro letette a kést és a fát.
— És ha nem kellene elmenned?
Elena felvonta a szemöldökét.
— Pedro, a vevő márciusban jön. Nincs annyi pénzünk, hogy megvegyük a farmot. Don Ignacio 5000 pesót kér a földért és a csordáért.
— Nincs 5000 pesónk — ismerte el Pedro. — De van valami másunk. Van 620 pesónk készpénzben, van 32 egészséges tehenünk, és van egy könyvelésünk, ami bizonyítja, hogy ez a birtok három hónap alatt többet hozott, mint az elmúlt öt évben bármikor. Ha Don Ignacio vevője egy kereskedő, az üzletet akar. Mi pedig megmutatjuk neki, mit ér ez a föld, ha nem egy részeges kápó, hanem te kezeled a számlákat.
Elena szeme elkerekedett.
— Te… te meg akarod tartani a farmot?
Pedro leült mellé a kőre. A válluk majdnem összeért.
— Amikor idejöttél, Elena, én csak arra vártam, hogy a tulajdonos eladja ezt a helyet, és én elmehessek valahová meghalni vagy elszegődni napszámosnak. Nem volt semmim. Nem volt jövőm. De te… te átlépted azt a küszöböt, lementél abba a mocskos pincébe, és megmutattad, hogy a semmiből is lehet életet teremteni. Én nem a Salgado lányt látom benned. Én azt a nőt látom, aki nélkül ez a farm már rég elpusztult volna.
