— Nem bujkáltam, apám — mondta tiszta, csengő hangon. — Dolgoztam. Megkerestem a kenyeremet, amit te megtagadtál tőlem, mert nem voltam hajlandó eladni magam Don Anselmónak.
Don Heraklio a földre csapott a botjával.
— Kuss! Nincs jogod beszélni! Don Ignacio, az adásvételi szerződés készen áll. Megveszem ezt a nyomorult földet, a lányomat pedig azonnal elviszik a szolgáim!
— Egy pillanat, uraim — lépett elő Pedro.
A férfi tiszta ingben volt, a szakállát levágta, és bár a csizmája kopott volt, a tartása olyan szilárd volt, mint a szikla.
Don Ignacio türelmetlenül rábámult.
— Mi az, Pedro? Kaptál elég bérletet, ne ütöd az orrodat a nagyurak dolgába!
— Nem kaptam bért, Don Ignacio — felelte Pedro. — Mert az elmúlt három hónapban nem ön fizetett nekem, hanem mi tartottuk fenn ezt a birtokot a saját munkánkból. És ha adásvételről van szó, nekem, mint a birtok bejegyzett kápójának és bérlőjének, elővásárlási jogom van a jaliscoi törvények szerint, ha matatási vagy fejlesztési értéket tudok felmutatni.
Don Heraklio felkacagott. Egy száraz, gúnyos nevetés volt.
— Elővásárlási jog? Egy koldusnak? Miből vennéd meg ezt a földet, te nyomorult? Nincs egy lyukas garasod sem!
Pedro nem válaszolt. Intett Elenának.
Elena előrelépett, kezében a bőrborítású jegyzetfüzettel és egy nehéz vászonterszénnyel. Odalépett Don Ignacio elé, és letette a füzetet a hintó felhúzott tartójára.
— Íme a könyvelés, Don Ignacio — mondta Elena. — Amikor idejöttem, a tehenek fele beteg volt, a tej elfolyt, a veszteség havonta 150 peso volt. Három hónap alatt eladtunk 620 peso értékű speciális sajtot és tejszínt. A vagyon nemhogy nem csökkent, de a tehenek értéke a duplájára nőtt.
Kinyitotta a vászontersényt. A fényes ezüst pesók csörögve gurultak ki az asztalra.
