— Don Heraklio Salgado egyik tiszttartója Guadalajarából — mondta Beto halkan, de a nyitott ablak miatt a hangja tisztán átszűrődött a száraz levegőn. — A vén Salgado felbérelt három embert, hogy fésüljék át a járást. Azt mondják, a legkisebb lánya elszökött a házból. Nem volt hajlandó hozzámenni a járás leggazdagabb marhakereskedőjéhez, a hatvanéves Don Anselmóhoz. A vén Heraklio majd megőrül a dühödt szégyentől. Családi becsület, meg a sok hozomány, tudod te… Az öreg megesküdött, hogy ha megtalálja, kolostorba záratja, vagy egy elhagyatott birtokra száműzi víz és kenyér nélkül.
A városi ruhás férfi kiszállt, és gőgösen körbenézett a száraz, omladozó kerítéseken.
— Nem láttál errefelé egy fiatal nőt? — kérdezte a férfi, miközben előhúzott a zsebéből egy hajtogatott papírlapot. — 23 éves. Karcsú, sötét hajú. A neve Elena. Ha valaki rejtegeti, az öreg Salgado gondoskodik róla, hogy a törvény és a vidék összes birtokosa eltapossa az illetőt.
Pedro nem válaszolt azonnal. Lassan elfordította a fejét a fészer felé.
Elena a dézsa mellett állt. Kezében megállt a fakanál. Nem szaladt el. Nem bújt el a pince felé vezető ferde ajtó mögé. Egyenesen Pedróra nézett. A szemeiben nem volt könyörgés, sem félelem. Csak az a kemény, sötét elszántság volt benne, amit azon a legelső napon mutatott, amikor kijelentette, hogy a patkányok között is aludna, csak kapjon esélyt.
Pedro visszanézett a városi férfira. A tekintete hideg volt, mint az éjszakai kútvíz.
— Errefelé nincs semmiféle Elena — mondta Pedro nyugodt, lassú hangon. — Itt csak egy napszámos van, aki több munkát végez el, mint három férfi, és aki tisztán tartja a könyveimet. Az öreg Salgado pedig keresse a lányát a saját házában, ha már nem tudta megtartani.
A tiszttartó összehúzta a szemét.
— Ne játssz velem, paraszt. Ha megtudjuk, hogy hazudsz…
