Elena mellkasa elszorult. Az elmúlt tíz napos bolyongás, a bezárt ajtók, az apja kegyetlensége és a megaláztatások mind felidéződtek benne, de most, ebben a hideg márciusi éjszakában, a szavai eltűntek.
— Nem ígérhetek semmit, Pedro — mondta halkan. — Ha az apám megtudja…
— Majd én állok az apád elé — mondta Pedro egyszerűen. — Nem jöttél hozzám feleségül, nem vagy a tulajdonom. A társam vagy a munkában. És ha valaki el akarja venni tőled a megélhetésedet, annak rajtam kell átmennie.
III. A tulajdonos és a váratlan vevő
Március tizenötödikén, pontosan déli tizenkét órakor két hintó gördült be a birtokra.
Az első hintóból Don Ignacio szállt ki, a földbirtokos: egy kövér, elkényeztetett férfi, aki finom selyemkendővel törölgette az izzadt nyakát, és láthatóan undorodott a vidéki portól. A második hintóból azonban nem egy idegen marhakereskedő lépett ki.
Amikor az ajtó kinyílt, egy magas, ősz hajú, szigorú tartású öregember szállt le, kezében ezüstfejes bottal. Mögötte két fegyveres szolgáló haladt.
Elena a fészer árnyékában állt, de a szívverése azonnal megállt.
Az apja volt az. Don Heraklio Salgado.
Don Ignacio magabiztosan lépkedett Pedro felé, aki a ház előtt várt rájuk.
— Nos, Pedro! — kiáltotta Don Ignacio. — Meghoztam a vevőt! Don Heraklio megveszi a teljes birtokot, a teheneket, a pincét, mindent! Ráadásul jó árat fizet, mert mint mondja, kiterjeszti a legelőit erre a járásra is. Csomagold össze a holmidat, mára végeztél!
Don Heraklio lassan körbehordozta a tekintetét a száraz udvaron. A szeme megállt a fészer árnyékában álló alakon. Az öregember arca eltorzult a méregtől és a diadaltól.
— Megtaláltalak, Elena — mondta Don Heraklio, és a hangja olyan volt, mint a száraz kövek súrlódása. — Három hónapig bujkáltál, mint egy utolsó cseléd. A Salgado név mocskában gázoltál, teheneket fejve egy senki tanyáján.
Elena kilépett az árnyékból. Nem hajtotta le a fejét. Egyenesen az apja szemébe nézett.
