Pedro elmosolyodott. Az az ápolatlan, megfáradt férfi már teljesen eltűnt belőle.
— Emlékszem. És te azt mondtad, hogy nem fogsz helyet foglalni.
— És nem is foglaltam — mondta Elena. — Megdolgoztam érte.
Pedro ránézett. A holdfény megvilágította Elena arcát, az ujjain lévő apró vágásokat, a kemény munka nyomait, de a tekintetében lévő büszkeséget is.
— Elena… — szólalt meg Pedro gyengéden. — Ez a föld most már a miénk. De nem azért, mert a törvény így hozta, hanem mert te megtanítottál arra, hogyan kell élni. Ha egy nap úgy döntesz, hogy továbbmégy Zacatecas felé…
Elena letette a bögrét a kőre. Megfogta Pedro durva, bőrkeményedéses kezét.
— Nem megyek Zacatecasba, Pedro — mondta csendesen, de biztosan. — Azt mondtam neked azon a harmadik héten, hogy sé ordeñar, sé hacer queso, és carry accounts. De kihagytam valamit.
— Mit? — kérdezte Pedro.
— Megtanultam, hogy hol van az a hely, ahol az embert nem a neve miatt becsülik meg, hanem azért, amit a két kezével felépít. Ez a hely itt van.
A tücskök ciripeltek a száraz jaliscoi éjszakában. A szél átfújt a fészer rozzant ajtóin, de a ház belsejéből már nem a nedvesség és a hideg áradt, hanem a tiszta szalma, a friss tej és a megérdemelt otthon melege.
Elena Salgado 23 évesen elveszítette a családi nevét, de azon a poros, elhagyatott farmon megtalálta azt, amit semmilyen hozomány vagy hírnév nem adhatott meg neki: a saját sorsát, amelyet senki sem vehetett el tőle többé.
