— Itt van 600 peso foglalóként — folytatta Elena. — És itt van a guadualajarai Központi Tejcsarnok hivatalos kötelezettségvállalási levele, amit Beto hozott el tegnap. A csarnok vállalja, hogy a következő egy évben havi 300 peso értékben vásárol tőlünk sajtot. Ez a szerződés több mint elég garancia arra, hogy kifizessük a föld vételárát két év alatt, kamatostul.
Don Ignacio elhűlve nézte a fényes érméket és a pecsétes papírt. Ő maga soha nem tudott ilyen szerződést szerezni a Központi Csarnoktól.
— Ez… ez lehetséges? — dadogta Don Ignacio, miközben a pénzt bámulta.
— Ez nemcsak lehetséges, hanem hivatalos — mondta Pedro. — Don Ignacio, ha eladja a földet Don Herakliónak, ő leöleti a csordát, hogy legelőt csináljon a marháinak. De ha nekünk adja el, ön két év alatt 6000 pesót kap – ezerrel többet, mint amit Don Heraklio kínál.
Don Heraklio arca elvörösödött a dühtől.
— Ignacio! Ne hallgass erre a pimasz cselédre! Én készpénzben fizetek, most azonnal! És ezt a pimasz lányt elviszem innen!
Elena ekkor az apja felé fordult.
— Nem vihetsz el, apám — mondta csendesen, de olyan erővel, ami megállította az öregembert. — Mert ha elviszel, a guadualajarai bíró elé viszem a könyvelést. Megmutatom a városi bíróságnak, hogy a saját lányodat tíz napig éheztetted, megtagadtad tőle a jussát, miközben ő egyedül megteremtette egy farm vagyonát. A Salgado név, amit annyira féltesz, nem miattam lesz mocsokba rántva, hanem a te kegyetlenséged miatt. A városi újságok imádják az ilyen történeteket.
Don Heraklio megdermedt. A botot szorító keze remegni kezdett. Tudta, hogy a lánya nem hazudik. Elena szemeiben ugyanaz a hajlíthatatlan akarategyenesség lobogott, ami egykor őt magát is gazdaggá tette – de amit a saját lányában soha nem volt hajlandó elfogadni.
A csend súlyosan nehezedett a csoportra. A szél felkavarta a port a ház körül.
