Don Ignacio, látva a több pénz lehetőségét és félve a skandaltól, gyorsan megragadta a vászonterszényt.
— Salgado úr… — mondta Ignacio bizonytalanul. — A törvény az törvény. A bérlő ajánlata jobb, és a garancia hivatalos. Nem kockáztathatom a vagyonomat egy családi vita miatt.
Don Heraklio hosszan, mélyen bámult a lányára. Az öregember ajka megremegne. Nem a megbocsátás volt a szemében, hanem a vereség elismerése. A felismerés, hogy az a lány, akit elkergetett, már nem az ő tulajdona, és soha többé nem lehet az.
— Nincs többé lányom — mondta Don Heraklio halkan, elfojtott méreggel. — Töröllek a Salgado névből. Nem kapsz tőlem egyetlen centet sem, ha meghalok.
— Soha nem is kértem a pénzedet, apám — felelte Elena. — Csak a jogot kértem ahhoz, hogy a saját kezem munkájából éljek.
Don Heraklio megfordult, beszállt a hintóba, és rácsapta az ajtót. A kocsi megfordult, és elviharzott, maga mögött hagyva a sűrű, fehér porfelhőt.
IV. A téglapadlótól a saját földig
Március végére a papírokat aláírták.
Don Ignacio megkapta a foglalót, a Központi Csarnok pedig rendszeresen küldte a teherautókat a sajtkészítményekért. A farm nem lett hirtelen gazdag gazdaság, de a munka meghozta a gyümölcsét. A 32 tehén jóllakott, a kerítéseket megjavították, és a fészer melletti házban újra életjelek mutatkoztak.
Egy meleg áprilisi estén, miután a nap lement a jaliscoi dombok mögött, Elena leült a ház előtti kőlépcsőre.
Pedro lépett ki a házból. Kezében két bögre friss, meleg tejet hozott. Az egyiket átnyújtotta Elenának, majd leült mellé a lépcsőfokra.
— Ma megjött a számla a csarnokból — mondta Pedro. — A kifizetés pontos volt. Megvan a következő részlet Don Ignaciónak.
Elena belekortyolt a tejbe. A tekintete végigsiklott a legelőn, ahol a tehenek békésen feküdtek a csillagos ég alatt.
— Emlékszel arra az első napra? — kérdezte Elena halkan. — Amikor azt mondtad, hogy a pincében téglapadló van, nedvesség és patkányok?
