Ki az a vevő, anya? – kérdezte Ethan, és a hangjában már nem a családfő magabiztossága csengett, hanem valami vékony, repedezett bizonytalanság.

A szék lába csikorogva szántotta végig a tölgyfa padlót, amit David huszonhárom évvel ezelőtt a saját két kezével csiszolt simára. Arra a padlóra néztem egy pillanatra. Emlékeztem a por szagára, a lakk fanyar illatára, és David nevetésére, amikor a térde felmondta a szolgálatot a harmadik nap estéjén. „Helen, drágám, ez a fa túl fog élni minket” – mondta akkor, miközben hideg sört kortyolt a lépcsőfordulóban. Igaza volt. A fa túlélte őt. De azt nem sejtette, hogy a saját vérünk fogja felbecsülni a négyzetméterárakat.

Lassan visszafordítottam a tekintetemet a fiamra. Nem siettem. Hatvanegy évem alatt megtanultam, hogy a kapkodás mindig azoknak a fegyvere, akik vesztésre állnak.

– Egy olyan ember, Ethan, aki nem kérdezés nélkül nyúl a máséhoz – feleltem csendesen.

Madison felhorkant. Az az éles, lekezelő hang volt, amit az elmúlt négy hónapban már túlságosan is jól megismertem. Felállt az asztaltól, ujjai közt a damasztszalvétával, amit még David anyjától kaptunk nászajándékba. Begyűrte a tányérja szélére, bepiszkítva a szafttal.

– Ez abszurd – mondta Madison, és körbemutatott a tágas, boltíves étkezőn. – Csak blöffölsz. Nem adhatod el a házat a fejünk fölül! Ethan a fiad, ide vagyunk bejelentve, és különben is… a szüleim már meghirdették a lakásukat Spokane-ben! Nem csinálhatsz belőlünk hajléktalant egy sértődött pillanatodban!

– Spokane-ben? – kérdeztem halkan, kissé oldalra hajtva a fejemet. – Tehát a szüleid nemcsak tervezik, hanem már árulják is a saját otthonukat? És biztosra vették, hogy ide költöznek?

– Természetesen! – vágta rá Madison, miközben karba tette a kezét. – Megbeszéltük Ethannel. Ő a feleségeként támogat engem, és megérti, mi a kötelességünk. Az én szüleim segítettek nekünk, amikor Ethan elindította a vállalkozását. Tartozunk nekik! És mivel neked itt van ez a kastély, amit egyedül használsz…