– És én az anyád vagyok! – léptem közelebb, és a szemébe néztem. – De amikor ő azt tervezgette, hogy a legkisebb szobába dug engem, mint egy megunt bútort, te hol voltál, Ethan? Amikor azt mondta tegnap este, hogy a létezésem ebben a házban „pazarlás”, megfogtad a kezét és rászóltál? Megvédtél engem?
Ethan lesütötte a szemét. A vállai előregörnyedtek.
– Nem – folytattam kimérten. – Ott ültél, és hallgattál. Mert kényelmes volt. Mert féltél tőle, és mert legbelül te is úgy gondoltad, hogy az én életem már lecsengett, és most a tiétek következik. Hogy nekem már nincs szükségem térre, nincs szükségem emlékekre, nincs szükségem méltóságra. Csak egy sarokra, ahol csendben megvárhatom a végét.
– Nem így volt… – suttogta.
– De így volt. És most elmondom neked, mi fog történni. Az alapítvánnyal kötött szerződés végleges. Nem vonom vissza. De nem az alapítvány az egyetlen dolog, amiről nem tudsz.
Kihúztam a konyhai fiókot, és elővettem egy kék mappát. Letettem elé a pultra.
– Mi ez? – kérdezte gyanakvóan.
– Ez a te jövőd, ha hajlandó vagy megdolgozni érte – mondtam. – Amikor eladtam a házat, az alapítvány jelentős összeget fizetett. Többet, mint amennyit a piaci értékbecslő jósolt, mert a telek és a botanikai gyűjtemény felbecsülhetetlen értékű számukra. Abból a pénzből vettem magamnak egy kis, kétszobás házat Edmondsban, közvetlenül a vízpart mellett. Csendes, kicsi, és az enyém. Senki sem fogja megkérdezni, miért nem adom át a szobákat másnak.
Ethan némán bámult a papírokra.
– És a többi pénz? – kérdezte rekedten.
– A fennmaradó összeg felét egy zárolt alapba helyeztem a te nevedre.
Felkapta a fejét. A döbbenet kiült az arcára.
– Nekem adod? Azok után… amit tettem?
– Nem adom oda neked, Ethan – ráztam meg a fejem. – Nem most. Az alaphoz nem férhetsz hozzá a következő öt évben. És van egy nagyon szigorú feltétele a feloldásának.
