– Ez a hivatalos felszólítás a lakás elhagyására. Harminc napotok van, hogy minden egyes holmitokat elvigyétek innen. Ha június elsején reggel kilenckor még itt talállak benneteket, Arthur a seriffel együtt fog megjelenni. És a spokane-i rokonoknak is szólhatsz, Madison: jobban teszik, ha lemondják a költöztetőket. Mert ha idejönnek, a kapun sem fognak bejutni.
Megfordultam, és elindultam a lépcső felé.
– Anya! – kiáltott utánam Ethan, de nem álltam meg.
– Jó éjszakát – mondtam a vállam felett. – Holnap reggel korán kelek. El kell kezdenem csomagolni az emlékeimet.
Az éjszaka meglepően csendes volt, de ez nem a béke csendje volt, hanem a vihar előtti feszültség.
A szobámban ültem az ablak melletti karosszékben. Nem kapcsoltam villanyt. Csak a kertre néző kinti lámpák halvány, borostyánszínű fénye világította meg a tölgyfa komódot, rajta David ezüstkeretes fényképével. A képen negyvenöt éves volt, a homlokán fűrészpor csillogott, a szeme körül mély nevetőráncok futottak, miközben a gerendákra támaszkodott. Aznap készült a fotó, amikor a ház teteje elkészült.
– Mit szólnál ehhez, David? – suttogtam a sötétben.
Úgy éreztem, szinte hallom a mély, kissé reszelős hangját: „A ház csak tégla és fa, Helen. Az otthon az, ahogyan egymással bánunk. És ha nincs tisztelet, nincs otthon sem.”
Lentről tompa, elfojtott veszekedés moraja szűrődött fel. Madison hangja éles volt, vádaskodó, Ethané tompa és védekező. Nem kellett fülelnem, hogy tudjam, miről beszélnek. Madison valószínűleg most döbbent rá, hogy a kényelmes élet, a spokane-i adósságok eltussolása és az ingyenes seattle-i luxus egyetlen pillanat alatt kártyavárként omlott össze. És kit hibáztatott? Természetesen Ethant. Amiért nem tudta kezelni az anyját. Amiért nem szerezte meg a tulajdonjogot még apja életében.
Éjfél körül a lenti ajtók csapódtak. Egy autó motorja felbőgött a felhajtón, majd a fényszórók pászmái végigsöpörtek a mennyezetemen, ahogy a kocsi kigördült az utcára. Madison elment. Ethan egyedül maradt a földszinten.
