A ház lassan kiürült. Madison három nappal később visszatért két költöztetővel és az apjával. Richard, Madison apja – egy nagydarab, vöröses képű férfi, aki világéletében úgy viselkedett, mintha a világ tartozna neki valamivel – megpróbált sarokba szorítani a garázsban.
– Helen – mondta, miközben a cigarettáját szorongatta a beálló szélén –, maga nem látja a fától az erdőt. Együtt egy dinasztiát építhettünk volna ebben a házban. Én felújítottam volna a tetőt, a pincét kiadtuk volna… pénzt hozott volna a családnak!
Ránéztem az olcsó bőrdzsekijére és a kapkodó, sunyi tekintetére.
– Richard – mondtam halkan –, az én házam sosem volt eladó egy dinasztia számára. És maga az utolsó ember ezen a földön, akire David műhelyét bíznám. Kérem, fejezzék be a pakolást délután négyig. Négy óra egy perckor zárom a kaput.
Richard dühösen kiköpött a kavicsra, de nem szólt semmit. Tudta, hogy Arthur Vance emberei a sarkon túl figyelik a folyamatot.
Madison alig nézett rám. Úgy pakolta a dobozait, mintha egy fertőző osztályról menekülne. Minden egyes tárgyat, amit ő hozott a házba, dühödten rántott magához, még azokat az apróságokat is, amelyeket korábban nekem ajándékozott karácsonyra. Nem tartottam vissza semmit. Hadd vigye. A tárgyak nem számítanak. A békesség többet ér, mint ezer darab ezüstnemű.
Ethan külön költözött. Nem ment vissza Madisonhoz a szülei spokane-i házába. Kibérelt egy aprócska, egyszobás stúdiót a seattle-i egyetem közelében. Amikor az utolsó dobozát vitte ki a teherautóhoz, megállt a veranda lépcsőjén.
– Anya – mondta, és a tekintete tiszta volt, tisztább, mint az elmúlt években bármikor. – Bocsáss meg.
Nem kért magyarázatot. Nem hozta fel a pénzt. Csak azt az egyetlen szót mondta ki.
– Már megbocsátottam, Ethan – válaszoltam. – De most a te dolgod, hogy megbocsáss magadnak, és bizonyíts.
Bólintott, beült az autójába, és elhajtott.
A harmincadik napon egyedül maradtam az üres házban.
