– Pontosan úgy értettétek – fordultam felé. – Három hete nézem, ahogy napról napra több helyet foglaltok el. Kidobtad a fűszertartómat, mert „nem illik az esztétikádhoz”. Leszedted David fényképeit a folyosóról, mondván, hogy túl komorak a vendégeknek. És én nem szóltam semmit, mert azt hittem, ha elég türelmes vagyok, a fiam észreveszi, mit művelsz. De Ethan nem vett észre semmit. Mert Ethan pontosan ugyanazt akarta, amit te: a házat, az örökséget, de anélkül a kellemetlen teher nélkül, amit az élő anyja jelent.
– Ez nem igaz! – kiáltotta Ethan, és felém indult, de a mozdulata megtorpant, amikor felemeltem a kezem. – Anya, én szeretlek! De be kell látnod, hogy megöregedtél. Nem tudsz fenntartani egy háromszáz négyzetméteres házat egyedül! A tető javításra szorul, a fűtésrendszer elavult… Madison apja vállalkozó, ő megcsinálta volna mindent ingyen!
– Madison apja a saját lakását sem tudta megtartani, Ethan – mondtam szárazon. – Tudom, hogy jelzálog van a spokane-i házukon. Tudom, hogy a csőd szélén állnak, és ti mentőövként ajánlottátok fel nekik ezt a helyet.
Madison arca elfehéredett.
– Honnan… ki a fene mondta ezt neked?
– A brókerem – mosolyodtam el halványan, és végre feloldottam a telefonom képernyőjét. – Seattle kicsi város, Madison, különösen a pénzügyi körökben. Amikor három héttel ezelőtt felhívtam Arthur Vance-t, David régi barátját és ingatlanügyvédjét, nemcsak azt kértem tőle, hogy találjon vevőt a házra. Azt is megkértem, hogy nézzen utána bizonyos dolgoknak. És Arthur nagyon alapos munkát végzett.
A telefon kijelzőjét feléjük fordítottam. Egy hivatalos elektronikus levél volt, az alján Arthur Vance digitális aláírásával és egy pecséttel.
– A szerződést tegnap este írtuk alá – közöltem. – Készpénzes vásárló. Nincs hitelbírálat, nincs várakozási idő. A foglaló már az ügyvédi letéti számlán van. A birtokbaadás határideje harminc nap.
Ethan megragadta a haját, a szemei tágra nyíltak a rémülettől.
