Nem mentem le. Nem kínáltam teát, nem kérdeztem meg, hogy van. Túl sok évet töltöttem azzal, hogy anyaként minden sebére tapaszt tegyek, még azokra is, amelyeket saját magának ejtett a meggondolatlanságával. Ideje volt, hogy a saját sebeivel maga nézzen szembe.
Másnap reggel hétkor léptem be a konyhába.
Ethan ott ült a konyhaszigetnél, a kezei közt egy hideg kávéscsészével. Úgy nézett ki, mint aki tíz évet öregedett egyetlen éjszaka alatt. A szemei véreresek voltak, a haja zilált, az inge gyűrött. Amikor meglátott, lassan letette a bögrét a gránitpultra.
– Madison elment a szüleihez – mondta halkan.
– Sejtettem – feleltem, miközben odaléptem a kávéfőzőhöz.
– Azt mondta, ha nem oldom meg ezt a helyzetet, beadja a válókeresetet.
Megálltam egy pillanatra, kezemben a friss vízzel teli kancsóval. A szívem mélyén megmozdult valami régi, anyai fájdalom, de nem engedtem, hogy átvegye az irányítást.
– És te meg tudod oldani, Ethan?
– Csak te tudod megoldani, anya – emelte rám a tekintetét, és most először láttam rajta valódi kétségbeesést, nem csak sértett dühöt. – Vond vissza az eladást. Kérlek. Beszélj Arthurral. Fizessük ki a bánatpénzt az alapítványnak, ha kell! Beleadom az összes megtakarításomat! Csak… ne csináld ezt. Tönkreteszed az életemet.
Lassan elindítottam a gépet, a forró víz halk bugyogással kezdett átfolyni a darált kávén.
– Ethan – fordultam felé, és a pultnak támaszkodtam. – Hallod te magadat? Tényleg azt hiszed, hogy én teszem tönkre az életedet?
– Ha eladod a házat, Madison elhagy!
– Ha Madison elhagy azért, mert nem tudod neki adni a házamat, akkor soha nem téged szeretett, fiam. Akkor ezt a házat szerette. Az ingyen életet szerette. A hatalmat szerette, amit az adott neki, hogy idehozhatja a teljes családját az én kontómra.
– De én szeretem őt! – kiáltotta, felpattanva a bárszékről. – Nem érted? Ő a feleségem!
