“Gyönyörű a házat,” mosolygott a menyem. “A szüleim átveszik az emeleti hálószobákat, a nővérem és a gyerekei kaphatják a pincét, te pedig mindenkit fogadsz el.” A fiamra néztem, várva, hogy elmondja neki, nem adhat szobákat AZ ÉN házamban.

Újra elkezdtem festeni. Fiatal koromban szerettem az akvarellt, de az élet, a munka és a család mellett évtizedekre elfelejtettem. Most órákig ültem a teraszon, kezemben az ecsettel, és próbáltam elkapni a víz változó színeit a lemenő nap fényében.

Aztán eljött az ősz.

Egy hűvös, októberi szombat délután kopogtak az ajtón. Nem vártam senkit. A szomszédasszonyom, egy kedves, idős hölgy, aki kutyát sétáltatott, néha beugrott egy teára, de ő mindig előre szólt.

Kinyitottam az ajtót.

Ethan állt a lépcsőn.

Egy egyszerű sötétkék kabátot viselt, a kezei mélyen a zsebébe voltak dugva. Az arca szikárabb volt, a szemei alatt még ott voltak a fáradtság nyomai, de a tartása… a tartása megváltozott. Nem görnyedt, nem húzta össze magát. Egyenesen a szemembe nézett.

– Szia, anya – mondta.

– Szia, Ethan.

Egy pillanatig csak álltunk a sós tengeri szélben.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan. – Csak… hoztam valamit.

Léptem egyet hátra, szabad utat engedve neki.

– Gyere be. A teavíz épp forr.

Levette a cipőjét az előszobában, pont úgy, ahogy gyerekkorában tanítottam neki. Bement a kis nappaliba, és körbenézett. A pillantása megállt az ablakon, a tenger látványán, majd a falon lévő kis festményemen.

– Szép – mondta. – Nagyon békés.

– Az – bólintottam. – Ülj le.

Leült a kis fotelbe a kályha mellé. A táskájából elővett egy vékony mappát, és letette a dohányzóasztalra.

– Nem pénzért jöttem, anya – mondta gyorsan, mintha attól félne, hogy félreértem. – És nem a letéti alap miatt. Csak… meg akartam mutatni ezt.

Kinyitottam a mappát. Egy cégbírósági bejegyzés volt benne, és egy szerény, de stabil mérlegkimutatás az elmúlt hat hónapról.

– Kiléptem a régi cégből – magyarázta Ethan, és a hangjában valami halvány, új büszkeség csendült fel. – Amit Madison apjával terveztünk, az egy lufi volt. Tele adóssággal és kockázattal. Elindítottam egy saját kis informatikai tanácsadó vállalkozást. Két egyetemi barátommal dolgozom. Egy bérelt garázsban kezdtük, de a múlt héten megkaptuk az első komoly szerződésünket a városi könyvtárhálózattól. Nem vagyunk gazdagok, de… minden egyes cent a miénk. Nincs benne kölcsön.