Ránéztem a papírokra, aztán a fiamra.
– És Madison? – kérdeztem csendesen.
Ethan felsóhajtott, és a kezére nézett. A gyűrű már nem volt az ujján.
– Elváltunk. Júliusban mondta ki a bíróság.
Nem mondtam, hogy sajnálom. Mindketten tudtuk, hogy nem lenne igaz.
– Nehéz volt – folytatta Ethan halkan. – Amikor rájött, hogy a házból nem lesz semmi, és hogy te tényleg kizártad őket a lehetőségekből, minden megváltozott. Olyan dolgokat mondott rám, amiket sosem fogok elfelejteni. Azt mondta, egy lúzer vagyok, aki képtelen eltartani egy nőt, és hogy elpazarolta rám a fiatalságát. Akkor értettem meg… akkor láttam meg igazán, ki volt ő. És azt is, hogy mit tettem veled miatta.
A szemei megteltek könnyel, de ezúttal nem sütötte le a fejét.
– Anya… amikor a múltkor ott ültem a konyhában, és a fejedhez vágtam, hogy pazarlás egyedül élni abban a házban… az nem én voltam. Illetve… de, én voltam, a legrosszabb énem. Az az énem, aki azt hitte, a siker az, ha mindent megszerezhetünk anélkül, hogy megdolgoznánk érte. Szörnyen szégyellem magam.
Letettem a mappát az asztalra. Odaléptem hozzá, leültem a vele szemközti székre, és kinyújtottam a kezem. Megfogtam az ujjait. A keze meleg volt, és most először hosszú évek óta nem éreztem benne azt az ideges, feszült visszahúzódást.
– Ethan – mondtam halkan. – Az apád mindig azt mondta, hogy az igazi próbatétel nem az, amikor minden simán megy. Az igazi próbatétel az, amikor minden összeomlik körülötted, és neked el kell döntened, hogy a romok alatt maradsz, vagy elkezdesz új alapokat ásni. Büszke vagyok rád.
Ethan rám nézett, és a torkából felszakadt egy mély, megkönnyebbült sóhaj.
– Tényleg?
– Tényleg. Nem a pénz miatt, amit kerestél. Hanem azért, mert idejöttél, és képes voltál a szemembe nézni. Ez az, amit David akart látni benned. És ez az, amit én is látni akartam.
