A lépteim visszhangoztak a parkettán. A falakon ott maradtak a képek világosabb foltjai, ahol David fotói és a régi festményeink lógtak. A szobák tágasak voltak, hűvösek, de már nem volt bennük fojtogató a levegő. A nehéz, mérgező feszültség, amit az elmúlt hónapok hoztak, elszállt a nyitott ablakokon át a fenyvesek felé.
Délután megérkezett az alapítvány kuratóriuma. Három idősebb, halk szavú professzor és egy fiatal tájépítész nő. Nem úgy néztek a házra, mint prédaállatra. Amikor a kertbe léptek, a tájépítész szinte áhítattal érintette meg a rododendronok kérgét.
– Mrs. Henderson – mondta a vezető professzor, egy ősz hajú, szemüveges úr –, biztosíthatom önt, hogy ez a hely jobb kezekben nem is lehetne. David munkássága a növények nemesítésében… ez egy élő laboratórium. Egy táblát fogunk elhelyezni a bejáratnál az ő nevével.
Elmosolyodtam. A torkomban gombóc volt, de nem a bánaté.
– Köszönöm – mondtam. – Pontosan ezt szerettem volna.
Átadtam a kulcsokat. A nehéz, sárgaréz kulcscsomót, amit huszonhárom évig hordtam a táskámban. Egyetlen másodpercig tartott a mozdulat, mégis egy egész korszak zárult le vele.
Beszálltam a kis kocsimba, és elindultam Edmonds felé.
Az új házam kicsi volt, alig kilencven négyzetméter, de az óceánra nézett.
Az ablakból láttam a Puget Sound vizén úszó kompokat, a távoli hegyek havas csúcsait és a parton szaladgáló sirályokat. Nem volt öt hálószobám. Nem volt hatalmas pincém. Csak egy kényelmes nappalim, egy világos konyhám, egy kis hálószobám és egy dolgozószobám, amit megtöltöttem a kedvenc könyveimmel és David megmaradt jegyzeteivel.
Az első hónapok furcsák voltak. Meg kellett tanulnom újra a saját ritmusomban élni. Senki sem mondta meg, mikor egyek, senki sem kapcsolta el a tévét, senki sem sóhajtozott neheztelőn a hátam mögött, ha tovább maradtam ágyban egy esős kedd reggelen.
