– Nem használom egyedül – szóltam közbe. – Ti is itt vagytok. Ingyen. Négy hónapja.

– Mert felújítunk! – csattant fel Ethan, és az arca vörösödni kezdett a gallérja felett. – Anya, miért kell ebből drámát csinálni? Csak segíteni próbálunk mindenkinek! Madison anyja főzne rád, Claire vigyázna a kertre…

– Claire a két kutyájával és a három kezelhetetlen kamaszával a kész pincémben lakna – vágtam rá, és a hangom most először vált keménnyé, mint a bazalt. – Ahol David műhelye van. Ahol a szerszámai állnak, amikhez még én sem nyúltam a temetése óta. Ti pedig… ti ideiglenesen a legkisebb hálószobába szántatok engem. Ugye, Ethan?

A szoba levegője egy pillanat alatt megfagyott.

Ethan szeme kikerekedett. A szája félig nyitva maradt, a tekintete pedig azonnal az étkező sarkában heverő táskája felé rebbent, amiben a céges laptopját tartotta.

– Te… te belenéztél a gépembe? – suttogta.

– Nem volt lecsukva, fiam – léptem az asztal mellé, és megfogtam a székem támláját. – Ott világított a képernyő a konyhapulton. CSALÁDI ALAPRAJZ. Nem kellett kémkednem. Elég volt elmennem mellette egy pohár vízért. És tudod, mi fájt a legjobban, Ethan? Nem az, hogy Madison szüleit a mi szobánkba tetted. Nem az, hogy az irodámat, ahol az apáddal harminc éven át az adóbevallásainkat készítettük és a nyaralásainkat terveztük, átneveztétek vendégszobának. Hanem az az egyetlen szó a nevem mellett.

Elhallgattam. Megvártam, hogy a csend rázuhanjon a vállukra.

– Ideiglenes – mondtam ki halkan. – Mit jelentett az, Ethan? Hogy addig maradhattam volna a legkisebb lyukban, amíg el nem rendezitek a papírokat egy idősotthonba? Vagy amíg egyszerűen elegem nem lesz, és magamtól nem távozom?

Madison gyorsan közbevágott, próbálva visszaszerezni az irányítást:

– Az csak egy tervezet volt! Egy vázlat! Nyilván nem úgy értettük…