– Eladtad? Tényleg eladtad? Apa házát?! Hogy tehetted ezt?! Ezt a házat nekem szánta!
– Apád ezt a házat kettőnknek építette – válaszoltam, és a hangomban nem volt bizonytalanság. – És a végrendeletében nagyon világosan fogalmazott: minden ingó és ingatlan vagyon kizárólag rám száll. Te kaptál egy külön alapot az egyetemi éveidre, és kaptál egy kezdőtőkét a cégedhez. Apád úgy halt meg, hogy azt hitte, felnőtt férfit nevelt belőled, aki képes megállni a saját lábán. Tévedett.
– Ki vette meg? – követelte a választ Madison, a hangja most már hisztérikusan rezgett. – Mondd meg a nevét! Beszélni fogunk vele! Elmondjuk neki, hogy perelni fogunk! Hogy elbirtoklási jogunk van, hogy családi perpatvar van a háttérben… senki sem vesz meg egy ingatlant ilyen körülmények között!
Egy lépést tettem feléjük, megálltam az asztal végénél, és a két fiatalra néztem. Olyan szánalmasnak tűntek a megkopott gőgjükkel, mint két gyerek, akiktől elvették a mások által épített homokvárat.
– A vevő, Madison, pontosan tisztában van a helyzettel. Sőt, ő kérte, hogy a harminc napos határidő szigorúan be legyen tartva.
– Ki az?! – üvöltötte Ethan.
– A Mercer Természetvédelmi és Oktatási Alapítvány – feleltem lassan, minden szót megnyomva. – A házból egy csendes alkotóházat és botanikai kutatóközpontot csinálnak. David kertje… a fái, a ritka rododendronjai, amiket huszonhárom éven át gondozott… védett területté válnak. Senki sem fogja lebetonozni a kocsibeállót a nővéred furgonjának. Senki sem fogja kivágni a japán juhart, hogy helyet csináljon a grillsütőnek. David emléke élni fog. Méltósággal.
Ethan úgy roskadt vissza a székébe, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Egy alapítvány… – motyogta. – Idegeneknek adtad a házunkat…
– Ti tettétek magatokat idegenné ebben a házban – mondtam. – És most, ha megbocsátotok, van még egy apróság.
A zsebemből elővettem egy vastag, fehér borítékot, amit Arthur irodájából hoztam el aznap délelőtt, és letettem a tányérjaik közé, a megmaradt sült hús mellé.
