A csikorgó fékek éles, fém a fémen csattanó hangja még az istálló deszkáit rázó dörgés moraján is áthatolt. Két vakító, jéghideg fénypászma szelte át a felkavart sárpermetet, majd telibe találta az öreg pajta megvetemedett kapuját. A repedéseken át betörő fény éles, fehéres csíkokat vetett a padlóra, egyenesen a sarokba húzódott kisfiúra.
Samuel meg se rezzent a hangra – a csend világában élt –, de a szeme tágra nyílt, amint megérezte a deszkapadló tompa remegését és meglátta a falon táncoló árnyakat. Göcsörtös, apró ujjaival még görcsösebben szorította magához a kopott, faragott fakalapácsot és a kis falovat.
Gabriel Cárdenas dermedten állt. A kezében tartott átázott műanyag mappa széle megremegett. A papíron álló nevek – Lucía Salgado és Tomás Cárdenas – mintha parázsként égették volna a retináját. Kilenc éve temette el magában az öccsét; kilenc éve hitte azt, hogy Tomás egy elvetemült, semmirekellő szerencsevadászként végezte valahol a határ menti sivatagban, adósságokat és szégyent hagyva maga után. De ez a fiú… a szeme vágása, a határozott, szögletes állkapocs, még a bal füle mögötti apró, vöröses anyajegy is kísértetiesen megegyezett azzal, amit Gabriel gyerekkorukban ezerszer látott.
– Gabriel, kérem… – suttogta Elena, hangja elfúlt a rettegéstől. Két térdre rogyva, testével fedte el a gyermeket, mint egy sebesült vadállat, amely az utolsó leheletéig védi a kicsinyét. – Nem vihetik el. Ha Rogelio kezére kerül, a fiú egy napot sem él túl.
– Kik ezek az emberek, Elena? – kérdezte Gabriel hidegen, de a hangjában megfeszültek az izmok. A zsebébe süllyesztette a születési anyakönyvi kivonatot, a fényszórók felé pillantva. – És mit hagyott Tomás, amiért egy falkányi hiénát küldenek a nyakunkra?
