Két lövést adott le. Az első szilánkokra zúzta a vezetőoldali üveget, a második pedig a hűtőrácsot tépte fel gőzfelhőt fakasztva. Rogelio elrántotta a kormányt, a terepjáró megcsúszott a mély sárban, megperdült, és tehetetlen erővel csapódott az egyik masszív kőfalnak.
A fém csikordulva gyűrődött össze, a motor lefulladt. Csend lett, amit csak a lángoló istálló ropogása és a zuhogó eső zaja töltött be.
Gabriel óvatosan lépdelt a roncs felé, a puskát tűzkészen tartva. A vezetőoldali ajtó lassan kinyílt. Rogelio mászott ki belőle véres homlokkal, de a kezében még ott volt a maroklőfegyver. Mielőtt felemelhette volna, Gabriel egyetlen kemény rúgással kiverte a kezéből a fegyvert, majd a karabély csövét közvetlenül a férfi homlokának szegezte.
– Vége van, Rogelio – mondta Gabriel mereven.
A zsoldos felköhögött némi vért, a szemében düh és cinizmus keveredett.
– Azt hiszed… megállíthatod őket? Én csak egy végrehajtó voltam. A megbízóm nem tágít. Ha engem elásol is ide a sárba, holnap újak jönnek. Sokkal többen.
– Ki bízott meg? – szorította a csövet közelebb Gabriel. – Ki áll a Sonora-Észak mögött?
Rogelio gúnyosan elvigyorodott, fogai vöröslöttek a vértől.
– Nézd meg jobban a családodat, Gabriel… Tomás sosem bízott a bankokban. De az apátokban bízott. Az öreg tudta. Mindvégig tudta.
Egy villám hasított az égbe, fehér fénnyel világítva meg az udvart. Rogelio elájult a fájdalomtól és a vérveszteségtől, feje élettelenül hanyatlott a sárba.
Gabriel megkötözte a három magatehetetlen férfit a ház alatti száraz pincében, majd a hajnali szürkületben visszatért Elenához és Samuelhez. A lakóház szerencsére érintetlen maradt, de a régi istálló helyén csak füstölgő, fekete gerendák meredeztek az ébredező égbolt felé.
A konyhában meleg teát főztek. Samuel a nagy faasztalnál ült, kezében egy bögrével, és tágra nyílt szemmel nézte a nagybátyját. Gabriel leült vele szembe. Most először nézett igazán mélyen a kisfiú tekintetébe. Nem volt benne kétség: Tomás élt ebben a gyerekben.
