Gabriel szeme összeszűkült.
– A jogok Tomás fiát, Samuelt illetik. Én vagyok a vér szerinti nagybátyja és a törvényes gyámja.
– És itt jön a bökkenő – lépett közelebb Mendoza képviselő, most már a barátságosság minden máza nélkül, halk, fenyegető hangon. – Ki nevezte ki magát gyámnak, Gabriel? Egy vidéki papírfecni, amit egy eldugott hegyi közjegyző firkantott alá kilenc éve? A kisfiú fogyatékkal él. Nem beszél, nem hall. A Chihuahua Állami Gyámhatóság ma reggel kérelmet nyújtott be a fiú állami gondozásba vételéhez, mondván, hogy egy magányos, fegyveres konfliktusokba keveredő farmer nem alkalmas egy ilyen sajátos nevelési igényű gyermek felügyeletére.
Gabriel állkapcsa megfeszült. Egyetlen lépéssel Mendoza elé állt; akkora volt a termetbeli különbség, hogy a képviselő ösztönösen hátrált egy fél lépést a poros talajon.
– Ha még egyszer a számra veszed a fiam sorsát, Arturo, kitépem a nyelvedet, és postán küldöm el a pártközpontodba.
– Nyugalom, uraim – avatkozott közbe Gómez hidegvérrel, mintha csak egy száraz részvényesi értekezletet moderálna. – Ne menjünk el a barbárság irányába. Van egy egyszerűbb út is. A Sonora-Észak felajánl egy egyszeri, tízmillió dolláros kártérítési alapot. Ebből a pénzből a fiú a világ legjobb svájci intézeteiben kaphat ellátást, maga megvásárolhatja a fél megyét, mi pedig megkapjuk a bányászati jogokat. Mindenki nyer.
A ház ajtaja halkan kinyílt. Elena lépett ki a tornácra. Tiszta, sötétkék ruhát viselt, haja feszesen hátra volt fogva. Mellette Samuel állt. A fiú megérezte a feszültséget; apró kezével belekapaszkodott Elena szoknyájának redőibe, de a feje magasan maradt. Tiszta, kék szemével egyenesen Gómezre nézett, majd a kezét felemelve gyors, határozott jeleket formált a mellkasa előtt.
Gómez gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Látja? Egy szót sem ért abból, ami körülötte zajlik. Aláírja a lemondó nyilatkozatot a nevében, Cárdenas, vagy a szövetségi bíróság egy hét alatt semmisnek nyilvánítja a gyámságát, a fiút elviszik, maga pedig egy fillér nélkül marad a porban.
