Elena ekkor megszólalt. Hangja nem remegett, mély volt és kristálytiszta:
– A fiú azt jelelte: „A fekete varjak mindig a dög körül keringenek, de a sasok fészkébe nem mernek felrepülni.”
Gómez arca megrándult a meglepetéstől.
– Samuel nem cselekvőképtelen – folytatta Elena, és lelépett a lépcsőn, megállva Gabriel mellett. – És a jogok nincsenek veszélyben. Tomás tudta, kikkel áll szemben. Amikor a letétet létrehozta, nem egy egyszerű magánszerződést kötött. A jogokat egy nemzetközi örökségvédelmi alapítványhoz kapcsolta, amelynek a felügyeletét a Mexikóvárosi Nemzeti Autonóm Egyetem jogi kara és a genfi Nemzetközi Gyermekjogi Bizottság gyakorolja mindaddig, amíg Samuel be nem tölti a huszonegyedik életévét. Maguk nem egy magányos farmerrel fognak pereskedni a helyi, megvesztegetett bíróságon, Gómez úr. Nemzetközi választottbíróság elé kell vinniük az ügyet Hágába. És higgye el, ott fel fog tűnni, ha a Sonora-Észak hirtelen egy állami gondozásba rabolt kisfiú örökségét kezdi kitermelni.
A jogász szeme sarkában megjelent egy apró rángás. Nyilvánvaló volt, hogy erről a záradékról nem tudott. A Sonora-Észak abban a hitben élt, hogy csupán egy megfélemlíthető parasztasszonnyal és egy elárvult gyerekkel állnak szemben.
Gabriel lassan elmosolyodott – egy olyan kemény, könyörtelen mosollyal, ami a Cárdenasok sajátja volt, ha harcra került a sor.
– Hallotta a hölgyet, Gómez – mondta Gabriel csendesen. – Most pedig üljenek vissza a szép fekete autójukba. És ha a gyámhatóságtól akár egyetlen ember beteszi a lábát erre az útra bírói végzés és nemzetközi megfigyelők nélkül, az illetéktelen behatolásnak fog minősülni. Itt, északon pedig még mindig él a törvény, ami megengedi, hogy a földemet védjem.
Mendoza képviselő dühösen vörösödött el, zsebre vágta az ujjait, és idegesen rángatta meg a zakóját.
– Meg fogod bánni ezt, Gabriel! Tönkreteszlek! A vízjogaidat vonatom vissza! Ellenőrzést küldök a marháidra!
