– Próbáld meg, Arturo – válaszolt Gabriel hidegen. – De ne feledd: a választások jövő ősszel lesznek. És van egy olyan érzésem, hogy a tartományi újságok nagyon érdekesnek találnák a bankszámláid másolatát, amiket a letartóztatott Rogelio Varela telefonjában talált a szövetségi ügyészség.
A képviselő torka elszorult. Szólni akart, de a hangja cserbenhagyta. Gómez megragadta Mendoza karját, és némán a kocsi felé rángatta. Egyetlen pillantást vetett még Samuelre – a fiú nyugodt, rezzenéstelen tekintetére –, majd becsapta az ajtót. A fekete szedán megfordult, és porfelhőt húzva maga után elszáguldott a San Jerónimo felé vezető úton.
Amikor a motor zaja elhalt a távolban, az udvarra visszatért a csend. Gabriel mély lélegzetet vett, és Elenára nézett.
– Tényleg létezik az a genfi alapítvány? – kérdezte félhalkan.
Elena ajkán halvány, ritka mosoly bukkant fel.
– Tomás okos fiú volt, Gabriel, de nem volt varázsló. A papírok Mexikóvárosban vannak bejegyezve, de a genfi rész… nos, kellett valami, ami elég nagyot szól ahhoz, hogy legalább néhány hónap haladékot nyerjünk, amíg felvesszük a kapcsolatot a fővárosi ügyvédekkel.
Gabriel elnevette magát – hosszú évek óta először tört fel belőle ilyen őszinte, megkönnyebbült nevetés. Odalépett Samuelhez, leguggolt a fiú elé, és kézjelekkel formálta meg a mondatot, amit az elmúlt hetekben tanult:
„Jól csináltad. Büszke vagyok rád.”
A fiú szeme felcsillant. Elengedte Elena szoknyáját, odalépett a nagybátyjához, és a vékony karjaival átölelte a férfi nyakát. Gabriel szorosan magához ölelte a gyereket, érezve a vékony kis bordák alatti egyenletes, bátor szívverést.
Tudta, hogy a harc még korántsem ért véget. A Sonora-Észak nem adja fel könnyen a milliárdos zsákmányt, és a politikai gépezet hamarosan új utakat keres majd a zsarolásra. De amíg ezen a földön álltak, hárman együtt – Gabriel, Elena és a fiú –, a Cárdenas-ház kapui zárva maradtak a ragadozók előtt.
