– Mit értett az alatt, hogy apám tudott róla? – kérdezte Gabriel Elenát, miközben a nő gyengéden megtörölte a gyermek arcát.
Elena felsóhajtott, és a konyhaasztalra tette a vihart túlélő mappát.
– Tomás sosem volt rossz ember, Gabriel. Csak félt. Amikor rájött, mit rejt a föld a kanyonban, elment az apádhoz, Don Héctorhoz. Pénzt kért tőle, hogy hivatalosan levédhesse a területet az államnál, még mielőtt a kartell rátenné a kezét. De Héctor… az apád nem hitt neki. Azt hitte, Tomás megint csak szerencsejátékra költi a pénzt, és kidobta a házból. Tomás ekkor fordult a helyi közjegyzőhöz, és a húgom, Lucía nevére íratta az elővételi jogot, zálogul pedig a születendő gyermeküket jelölte meg kedvezményezettnek.
Elena hangja megbicsaklott.
– Amikor Tomás autóbalesetben meghalt azon a hegyi úton… mindenki azt hitte, véletlen volt. De Lucía tudta, hogy megölték. Elmenekült a faluból, és hozzám jött. Négy évvel később a betegség elvitte őt is. Én maradtam Samuelnek. Senki más nem volt. De tudtam, hogy ha a konzorcium megtalálja, megölik, hogy a jogok érvényüket veszítsék, és az állam potom pénzért kiárusítsa a területet a bányavállalatnak. Ezért jöttem ide. Hozzád.
– Hozzám? Hat hónapig cselédként szolgáltál nálam, és egyetlen szót sem szóltál – mondta Gabriel, a hangjában nem harag, hanem mély keserűség csengett.
– Látnom kellett, milyen ember lett belőled – nézett egyenesen a szemébe Elena. – Az apád kemény ember volt, kegyetlen és gőgös. Te pedig a feleséged halála után bezárkóztál ebbe a kőfalak közé zárt magányba. Nem tudhattam, hogy eladsz-e minket a békédért cserébe, vagy képes lennél megvédeni a véredet.
Gabriel csendben maradt. Felállt, odament a kisfiúhoz, és leguggolt mellé. Samuel kezébe vette a kis faragott lovat, és tétován Gabriel felé nyújtotta. A férfi elvette a játékot, megnézte a durván megmunkált fát, majd visszaadta a fiúnak, és határozott mozdulattal megszorította a vékony vállát.
