– Nem tagadhatsz ki! – sikította Noel, és most először törtek fel belőle a valódi könnyek. Nem a megbánás könnyei voltak ezek, hanem a veszteségé; a felismerésé, hogy a luxus, a tóparti örökség és az ingyen kapott biztonság egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott. – A lányod vagyok! Nem teheted ezt velem egy ház miatt!
– Nem a ház miatt teszem, Noel – mondtam, és a szívem mélyén megmozdult az a régi, mély anyai fájdalom, de nem engedtem, hogy meglágyítsa a szavaimat. – Érted teszem. Mert hét éve nézem, ahogy hagyod, hogy ez az ember a te nevedben, az én pénzemen játssza a nagyurat. Hagytad, hogy úgy beszéljen velem, mint egy teherrel. Hagytad, hogy eldöntse, melyik szobában élhetek, hová dobhatja ki az apád emlékeit, és mikor kell eltakarodnom a saját verandámról. Nem a házat védem tőled, Noel. A saját méltóságomat védem tőletek.
Victor ekkor a telefonjához kapott. A készülék végre csörgött.
– Igen? Halló! – szólt bele zihálva.
A kihangosító halk recsegése áthallatszott a csendes konyhába. Az ingatlankezelő cég jogi képviselője volt az.
„Mr. Thorne? Tájékoztatom, hogy a Lakefront Realty törölte a fiókját a rendszerből. A kártyatulajdonos hivatalos feljelentést tett visszaélés miatt, a tranzakciót visszavonták. Továbbá a cégünk jogi osztálya kötbérkövetelést nyújt be ön ellen a szerződés meghiúsítása és hamis adatok megadása miatt. A mai nap folyamán postázzuk a fizetési meghagyást a bejelentett lakcímére.”
A hívás megszakadt.
Victor keze lehullott az oldala mellé. A telefonja tompa puffanással esett a szőnyegre. Rám nézett, és a tekintetében már nem volt semmi az egykori elegáns vállalkozóból; csak egy megszégyenített, leleplezett szerencselovag állt előttem, akinek az utolsó lapja is kiesett a kezéből.
– Tönkretettél – suttogta Victor. – A kötbér… nincs pénzem kifizetni. Ha bejegyzik a tartozást, a hitelemet felmondják a lakásunkra is.
