– Akkor ideje elmenned dolgozni, Victor – feleltem csendesen. – Nem közvetítőként. Nem brókerként. Valódi munkát keresni, ahol a saját verejtékeddel fizetsz meg minden egyes centet.

Odaléptem a bejárati ajtóhoz, és kinyitottam.

A kinti hűvös, tiszta reggeli levegő azonnal beáramlott a szobába, elűzve az éjszaka megrekedt fojtogató feszültségét. A köd lassan felszállt a tóról, és a napfény áttört a fenyők sűrű ágain, megvilágítva a felhajtón álló autójukat.

– Nyolc óra van – mondtam, a karórámra pillantva. – Fél órátok van, hogy összeszedjétek a holmitokat a vendégszobából. Ha nyolc óra harminckor még a telkemen vagytok, Arthur felhívja a megyei seriffet, és nemcsak a kitagadási papírokat kapjátok kézhez, hanem a távoltartási végzést is.

Noel némán állt az asztal mellett, a könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán. Rám nézett, a szája megremegett, talán mondani akart valamit – egy bocsánatkérést, egy kifogást, egy utolsó könyörgést.

De én nem néztem rá többé.

Kimentem a verandára.

Leültem Bernard régi fonott székébe, a korlátra tettem a kezemet, és néztem a vizet. A tó tükre sima volt, mint a csiszolt üveg. Egy gém szállt le a stég végére, a szárnyai halkan csapkodtak a hűvös levegőben, majd mozdulatlanná dermedt a cölöpön, a reggeli halakat figyelve.

Bent tompa puffanások hallatszottak: a bőröndök csukódása, sietős, ideges léptek a lépcsőn. Aztán a bejárati ajtó kattant. A kavics megcsikordult a kerekek alatt a kocsifelhajtón, a motor felbőgött, és az autó lassan, nehézkesen kifordult a főút felé.

A hang elhalt a fák között.

A csend visszatért.

Nem az a fojtogató, magányos csend volt ez, amitől öt évvel ezelőtt féltem. Tiszta, mély és szabad csend volt. Olyan csend, amelyben minden lélegzetvétel újra az enyém volt.

A telefonom megrezgett a zsebemben.

Egy üzenet volt a banktól: A 8831-es kártya véglegesen megszüntetve. A vitatott 3000 dolláros tétel jóváírásra került a főszámláján.