– A Bernard Vance Családi Vagyonkezelő Tröszt! – vágta rá Victor diadalmasan, kihúzva a telefonját. – Megnéztem a nyilvántartást! Bernard halála után a tulajdonjog a trösztre szállt át! És Noel, mint egyenes ági leszármazott, a tröszt ötven százalékos kedvezményezettje! Joga van hasznosítani az ingatlant!
Kinyújtottam a kezem, és elhúztam az Arthur által küldött legfelső papírlapot. Áttoltam az asztalon, pontosan Victor keze alá.
– Olvasd el a negyedik bekezdést, Victor. A vastagon szedett részt.
Victor lenézett a lapra. A szemei gyorsan cikáztak a hivatalos jogi szövegen, a pecséteken és a dátumokon. Ahogy a sorok végére ért, a tartása megbicsaklott. A magabiztos, fennhéjázó kifejezés úgy olvadt le az arcáról, mint a viasz a tűz mellett.
– Ez… ez nem lehet – motyogta.
– De, pontosan az – vettem át a szót, és a hangom olyan volt, mint a jégcsapok roppanása a tető alatt. – Bernard és én negyven évig dolgoztunk ezért a házért. Amikor Bernard megbetegedett, nemcsak rám gondolt, hanem Noelre is. Pontosan ismerte a lányát. Tudta, hogy Noel hajlamos olyan férfiak után menni, akik többet ígérnek, mint amennyit érnek. Ezért a tröszt alapító okiratát úgy módosítottuk, hogy a tulajdonjog és a teljes rendelkezési jog kizárólagosan és visszavonhatatlanul az enyém marad mindaddig, amíg élek. Noel csak a halálom után léphet be kedvezményezettként – feltéve, hogy nem követ el súlyos hálátlanságot vagy anyagi visszaélést a tröszt vagyona ellen.
Noel felkapta a fejét. A tekintetében valódi, jeges rémület derengett.
– Súlyos hálátlanságot…? Anya, mit jelent ez?
– Azt jelenti, Noel – léptem a lányom elé –, hogy Arthur Pendergast ma reggel nyolc órakor iktatta a bíróságon a trösztből való kizárásodról szóló előzetes beadványt. Az a háromezer dolláros csalási kísérlet a hitelkártyámmal, a bérleti platformra feltöltött jogosulatlan szerződés, és az a tény, hogy a férjed az én hátam mögött próbálta meg elidegeníteni a vagyonomat, bőven kimeríti a polgári törvénykönyv szerinti kitagadási okokat.
