A kávéfőzőt bekapcsoltam. A sötét pörkölésű kávé illata lassan bejárta az alsó szintet, meleg, otthonos burkot vonva a nappali köré. Letettem a sötétkék bőrmappát az asztal közepére, mellé helyeztem Arthur Pendergast faxon érkezett dokumentumait, amiket a dolgozószobai gépem alig fél órája köpött ki magából, és leültem a kedvenc székembe az ablak mellett.
Pontosan hét óra tizenöt perckor hallottam az emeleti ajtó nyikordulását.
Victor jött le először. Már felöltözött: vasalt ing, sötétkék zakó, fényes bőrcipő – a nagyvárosi sikerember páncélja, aki készen áll a vidéki ingatlan átvételére. A telefonja a kezében volt, az arca pedig sápadt volt, mint a fali gipsz.
– Clara – szólalt meg, és a hangjában már nem volt ott a vasárnapi fölényes leereszkedés; valami mély, ideges feszültség kaparta a torkát. – Van valami gond a kártyával. Reggel óta próbálom elérni a bankot, de a rendszer azt írja, hogy a kártyámat zárolták biztonsági okokból. Az ingatlanügynökség küldött egy sürgős értesítést: ha tíz óráig nem rendezem a háromezer dollárt és a bérleti garanciát, a szerződést semmisnek tekintik, és tízezer dolláros meghiúsulási kötbért terhelnek rám a rendszeren keresztül.
Lassan kortyoltam egyet a forró fekete kávéból.
– Valóban, Victor? Micsoda szerencsétlen véletlen.
Noel is lejött a lépcsőn, még a pizsamájában, egy kötött kardigánt maga köré csavarva. A szemei alatt karikák sötétlettek.
– Victor, mi történik? Nem tudom megnyitni a foglalási rendszert! Azt írja, hogy a profilunkat felfüggesztették visszaélés gyanúja miatt! Mi a fene ez?!
Victor az asztalhoz lépett, az ujjait a márványlapra támasztotta, és rám meredt. A maszk lassan lecsúszott róla; a szemeiben megjelent a sarokba szorított ragadozó dühe.
– Te voltál az – sziszegte. – Te hívtad fel a bankot. Letiltattad a kártyát!
