– Nem hívtam fel senkit, Victor – feleltem nyugodtan, a csészét az aljára helyezve. A porcelán tompa, elegáns koccanással ért földet. – Csak megnyitottam az alkalmazást, és jeleztem, hogy a 8831-es számú kártyát jogosulatlan tranzakcióra használták fel. Ami a valóság. Én nem adtam engedélyt arra, hogy háromezer dollárt utalj át a saját házam elrablásának finanszírozására.
Noel szája tátva maradt. Odasietett az asztalhoz, felkapta a kék bőrmappát, és remegő kézzel nyitotta ki.
– Anya! Megőrültél?! – sikította a lányom, és a hangja betöltötte a békés nappalit. – Victor a mi jövőnket építi! Az a kártya évek óta nálunk van! Te adtad neki! Azt mondtad, használhatja!
– Azt mondtam, használhatja, ha vészhelyzet van, Noel – álltam fel a székből.
Nem voltam magas nő, alig értem fel Victor válláig, de ahogy kihúztam magam abban a konyhában, ahol harminc éven át minden egyes sarkot a saját kezemmel tartottam tisztán, hirtelen elnémultak.
– Vészhelyzet az volt, amikor négy éve elromlott a fék a kocsitokon, és nem volt pénzetek megjavíttatni. Vészhelyzet az volt, amikor két éve Victor cége nem fizetett osztalékot, és én álltam a lakbéreteket három hónapig. De az, hogy idejöttök az én otthonomba, közlitek velem, hogy a hónap végéig el kell takarodnom egy idősek otthonába, miközben az én saját pénzemből fizetitek ki az előleget a házam bitorlására… az nem vészhelyzet, Noel. Az közönséges, aljas tolvajlás.
Victor elvörösödött. A nyakán kidagadtak az erek.
– Nem tolvajlás! – kiáltotta, és a kezével a dokumentumokra csapott. – Bérlőként léptem fel! Bárki kibérelheti ezt a házat a piacon! Jogom van hozzá! A tulajdonos a meghatalmazottján keresztül jóváhagyta a listázást!
Elmosolyodtam. Egy hideg, tiszta mosoly volt ez, olyan, amilyet Bernard arcán láttam, valahányszor a bíróságon leleplezte a hamis tanúkat.
– Ki a tulajdonos, Victor? – kérdeztem halkan.
