– És mi történik a holmimmal? – kérdeztem, miközben a csészét a szekrénybe tettem. – Bernard könyveivel? A műhellyel a garázsban? A kajakkal?
Noel sóhajtott egyet, mint aki egy értetlen gyerekkel beszél.
– Anya, kérlek, ne nehezítsd meg. Egy idősotthoni szobába nem vihetsz be negyven évnyi limlomot. Kiválasztasz két fotelt, a ruháidat, a tévét, a többit pedig… nos, Victor unokatestvérének van egy lomtalanító cége. Ők egy nap alatt kiürítik a házat, ami nem kell, eladjuk garázsvásáron, a többit elszállítják. Péntekre a festőknek üres falak kellenek.
Ránéztem a lányomra. Harmincnégy éves volt. Én tanítottam meg járni ezen a verandán. Én virrasztottam mellette, amikor tízévesen tüdőgyulladást kapott, és Bernarddal minden egyes fillért félretettünk, hogy tandíjmentesen végezhesse el a bostoni egyetemet. És most ott állt előttem, idegen tekintettel, és arról beszélt, hogyan fogja egyetlen szemeteskonténerbe dobni az apja életét, hogy helyet csináljon a szürke márványlapoknak és a gazdag turistáknak.
– Értem – mondtam csendesen. – Hosszú volt az út idefelé, biztosan éhesek vagytok. Csinálok vacsorát.
Victor felcsillantotta a szemét.
– Nagyszerű! Valami könnyűt, Clara. Noel gluténmentes diétán van, én meg nem eszem nehéz ételeket este, mert lelassítja az agyműködésemet. Holnap kora reggel be kell mennem a városba a jegyzőhöz a meghatalmazás miatt.
– Természetesen – biccentettem. – Menjetek, élvezzétek a naplementét a stégen. Majd szólok, ha kész.
Amíg ők ketten lent álltak a mólón, a lemenő nap bronzvörös fényében pózolva a közösségi médiás képekhez, én nem vacsorát főztem.
Leültem a dolgozószobámban a számítógép elé.
Először felhívtam Arthur Pendergastot. Arthur nemcsak a családunk ügyvédje volt negyven éven át, hanem Bernard legközelebbi barátja is a főiskola óta. Amikor meghallotta a hangomat, azonnal megérezte a feszültséget.
– Clara? Valami baj van a tóparton?
– Nincs baj, Arthur. Csak egy kis jogi takarításra van szükségem. Noel és Victor itt vannak.
