Elmondtam neki a részleteket. A háromezer dolláros letétet a hitelkártyámról. A bérleti platformra feltöltött adatokat. A rövid távú kiadás tervét, és a „kedves” javaslatot az Oakridge Senior Parkba való átköltözésemről.
A vonal túlsó végén hosszú, mély csend támadt, amit csak Arthur nehézkes légzése tört meg.
– Az az átkozott senkiházi – mondta végül Arthur, és a hangjában olyan metsző harag vibrált, amit ritkán hallottam a nyugodt jogásztól. – Victor Thorne még mindig azt hiszi, hogy a világ az ő játszótere. Tudod, hogy Bernard mire készült fel a halála előtt, ugye, Clara?
– Tudom, Arthur. De szeretném, ha holnap reggelre minden papír a kezemben lenne.
– Reggel nyolckor ott lesz az e-mail fiókodban a teljes tulajdoni lap, a családi vagyonkezelői tröszt alapító okirata, és egy hivatalos felszólítás jogtalan birtokbavétel és vagyoni visszaélés kísérlete miatt. Ha kell, személyesen megyek ki a seriffel.
– Nem kell a seriff, Arthur – mosolyodtam el halványan a képernyő előtt. – Ezt a meccset a saját pályámon játszom le. Csak a papírok kellenek.
Miután letettem a telefont, beléptem a helyi ingatlankezelő cég portáljára – oda, ahol Victor regisztrálta a bérleti szerződést a 3000 dolláros előleggel.
A rendszer még feldolgozás alatt mutatta az ügyletet, de a tranzakció státusza mellett már ott villogott a piros felirat: „Fizetési hiba. A kártyakibocsátó bank zárolta az összeget. Kérjük, vegye fel a kapcsolatot a bérbeadóval vagy adjon meg új fizetési módot 24 órán belül, különben a foglalás törlésre kerül.”
Victor még nem vette észre. A telefonja valószínűleg a zsebében volt, némára állítva, amíg a stégen fotózkodott.
Kinyomtattam a banki értesítőt a visszaélésről. Kinyomtattam a kártyaengedélyezési szerződés eredeti, hét évvel ezelőtti példányát, amelyen feketén-fehéren ott állt: „Kizárólag igazolt orvosi vagy családi vészhelyzet esetén használható fel.”
Mindent egy elegáns, sötétkék bőrmappába csúsztattam, és letettem a konyhasziget közepére, pontosan a kávéfőző mellé.
