A vacsora egyszerű volt: hideg sült marhahús, friss kovászos kenyér, és egy tál zöldsaláta. Nem volt benne semmi gluténmentes, semmi bio, és semmi modern. Olyan vacsora volt, amilyet negyven éven át ebben a házban ettünk.
Amikor bejöttek a hidegről, Victor arca már feszült volt. A kezében tartotta a telefonját, a szemöldökét ráncolta, az ujjai idegesen futkostak a kijelzőn.
– Furcsa – mondta, miközben leült az asztalhoz. – Nem tudom megnyitni a bankszámlámat. A Wi-Fi megszakadt odakint a stégen, és a mobilnet is alig van ezen a részen. Clara, mi a jelszó az új hálózathoz? A telefonom azt írja, a kapcsolat nem biztonságos.
– A tóparton a jelek jönnek és mennek, Victor – feleltem nyugodtan, miközben vizet töltöttem a poharába. – Bernard mindig azt mondta, hogy a természet nem szereti a mikrohullámokat. Egyél egy kis marhasültet. Erőt ad a holnapi tárgyalásaidhoz.
Noel gyanakvóan nézett rám. Ismert engem. Tudta, hogy ha haragszom, akkor nem kiabálok, hanem elhallgatok. De most nem hallgattam; udvarias voltam, készséges és békés. Ez a fajta nyugalom jobban megijesztette, mint ha a tányérokat törtem volna a falhoz.
– Anya… jól vagy? – kérdezte a lányom, a villájával a salátát piszkálva. – Nem mondtál semmit az Oakridge-ről. Nem akarsz eljönni velünk holnap megnézni?
Ránéztem a lányomra. Mélyen a szemébe.
– Holnap sok dolgunk lesz, Noel. De ígérem, mire a nap lenyugszik, minden a helyére kerül. Pontosan úgy, ahogy megérdemlitek.
Hétfő reggel hat órakor a ház még a kora őszi félhomályban úszott.
A tó vize felett vastag, fehér ködpára gomolygott, mintha a világ megszűnt volna létezni a partvonalon túl. A szobákban csend volt, csak a gerendák halk, ismerős recsegése jelezte a hőmérséklet változását.
Felkeltem, felvettem a vastag gyapjúpulóveremet, és lementem a konyhába.
