Ryan némán pakolt. Egyetlen régi sporttáskába gyűjtötte össze a ruháit. Amikor lejött a lépcsőn, a kezében tartotta azt a régi baseball kesztyűt, amit harminc évvel ezelőtt vettem neki a zálogházba adott gyűrűmért.
Megállt előttem az előszobában. A lakatos épp az utolsó csavart húzta meg az új, masszív biztonsági záron a bejárati ajtón.
– Ezt… ezt itt hagyhatom neked? – kérdezte Ryan, a kesztyűre mutatva. A hangja remegett. – Hogy emlékezz… hogy nem mindig voltam ilyen.
Ránéztem a kopott barna bőrre. A varrások mentén még látszottak a régi sárfoltok a megyei döntőről, amit az ő ütésével nyertek meg.
– Nem, Ryan – feleltem halkan. – Vidd magaddal. Tartsd meg. És valahányszor ránézel, emlékezz arra, hogy egy anya szeretete nem egy bankkártya, amit addig terhelhetsz, amíg a fedezet el nem fogy. Ez a kesztyű arra emlékeztet, amit érted tettem. De arra is emlékeztetnie kell, amit te tettél velem.
Jessica vonult le a lépcsőn, két hatalmas Louis Vuitton táskát vonszolva maga után. Amikor elhaladt mellettem, megvetően felhorkant.
– Remélem, megrohad ebben a büdös házban egyedül! – sziszegte. – Senkije sincs! Egy magányos, nyomorult öregasszony, akit a saját fia is elhagyott!
– Jessica – szólalt meg Miller ügyvéd úr a hátam mögül, és a kezében lévő aktára mutatott. – Ha még egyetlen fenyegetést vagy sértést meg mer engedni magának, nemcsak távoltartási végzést kérek a bíróságtól huszonnégy órán belül, hanem átadom a megyei ügyésznek az unokatestvére, Brad hamisított közjegyzői okiratait is. Biztosíthatom, hogy a családi vagyona jelentős részét ügyvédekre fogják költeni, ha nem távozik csendben ebből a városból.
Jessica elhallgatott. A szemeiben most először jelent meg a valódi, mély rémület: a társadalmi összeomlás, a szégyen és a börtön réme. Nem szólt többet. Kirontott az ajtón, beült a kocsijába – egy fehér Mercedesbe, aminek a lízingdíját szintén abból a hitelből akarták fizetni, amit az én házamra vettek volna fel –, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy az autó megingott.
