A magány nem olyan, mint a hideg beton a garázsban. A hideg beton ellen lehet védekezni egy plusz pokróccal vagy egy vastag zoknival. De a tágas, üres szobák csendje, amit a saját fiad árulása hagyott maga után, lassan szivárog be az ember csontjaiba, mint a fagyos víz.
De aztán eszembe jutott a Singer varrógépem.
Ott állt lent, a garázs mögötti tíz lábszer tíz lábas betonkamrában, a poros sarokba szorítva. Az a gép volt az egyetlen dolog, amit édesanyámtól örököltem. Azon tanultam meg varrni kislányként, azon javítottam meg Ryan szakadt nadrágjait, azon varrtam a függönyöket ebbe a házba, amikor beköltöztünk.
Felálltam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a saját otthonomban kísértetté váljak.
Levonultam a hátsó udvarra. Kinyitottam a betonkamra ajtaját. A helyiség sötét volt, a levegő nehéz és dohos. Ott állt az összecsukható kempingágy a vékony, kék pokróccal, a műanyag fiókos szekrény, aminek a tetején még ott feküdt az a nyomorult hősugárzó.
Megfogtam a Singer varrógép nehéz öntöttvas testét. Súlyos volt, hideg, de amikor az ujjaim a lendkerékhez értek, megéreztem az ismerős, olajos fémszagot.
– Nem maradsz itt – mondtam hangosan a csendben.
Egyenként hordtam fel a holmijaimat a főépületbe. Lassan ment, a hátam minden lépésnél tiltakozott, de nem kértem segítséget. Magam akartam megtenni. Felvittem a gépet az egykori varrószobámba – amit Jessica „kreatív tartalomgyártó stúdiónak” nevezett –, letettem az ablak alá, ahonnan a legjobb volt a délutáni fény.
Aztán elmentem a helyi szupermarketbe. Nem taxival, nem kocsival: gyalog, ahogy mindig is tettem. Az emberek a kisvárosban már suttogtak. A Le Petit Châteauban történt tegnapi botrány futótűzként terjedt el. A pénztárosnő, Clara, akit kislánykora óta ismertem, óvatosan, együttérzőn nézett rám, amikor a pultra tettem a kenyeret, a tejet, egy darab sajtot és egy zacskó almát.
