– Carol… hallottuk, mi történt – mondta halkan Clara, miközben lehúzta a vonalkódokat. – Az egész város Jessica apjáról beszél. Azt mondják, Richard üzleti partnere még az éjjel visszalépett a beruházástól. És Brad… a kamara felfüggesztette a működését mára virradóra.
– Az emberek sokat beszélnek, Clara – válaszoltam nyugodtan, és átnyújtottam a pontos összeget.
– És te hogy vagy, kedvesem? – kérdezte a nő, és a keze egy pillanatra megpihent az enyémen.
Elmosolyodtam. És ez a mosoly nem volt keserű. Nem volt erőltetett.
– Ma reggel felkeltem, Clara. A saját konyhámban főztem kávét. És van nálam elég pénz a vacsorára. Jobban vagyok, mint az elmúlt harminc évben bármikor.
A hetek lassan hónapokká simultak, és az ősz átadta a helyét a télnek. De ez a tél más volt, mint az előző. A házban égett a kandalló, a radiátorok halkan duruzsoltak a szobákban, és a konyhából ismét a fahéjas almás pite illata áradt, pont úgy, mint régen.
Jessica fehér, steril világát lassan visszavette az élet. Nem volt sok pénzem az átalakításra, de nem is volt rá szükségem. A bolhapiacokon és a helyi jótékonysági boltokban régi, használt, de lélekkel teli bútorokat találtam: egy kopott, mély zöld karosszéket, egy masszív fenyőfa asztalt a konyhába, és puha, színes szőnyegeket, amelyek eltakarták a jéghideg márványt.
A varrógépem pedig nem pihent.
Kiderült, hogy a városban sokan emlékeztek még arra, milyen precízen tudok ruhát igazítani, függönyt szegni vagy régi kabátokat újjávarázsolni. Először Clara hozta el a lánya báli ruháját, amit egy mérettel szűkebbre kellett venni. Aztán Martinez őrmester felesége kért meg, hogy varrjak új huzatot a nappali díszpárnáira. Lassan, napról napra a házam megtelt élettel. Nem idegenekkel, nem olyan emberekkel, akik a vagyonomra vagy az ingatlanomra pályáztak, hanem egyszerű szomszédokkal, akik leültek a konyhámban egy csésze teára, miközben a gépem ritmikus, megnyugtató zakatolással falta az anyagot.
