Miller úr nem volt fiatal, de a tartása katonás maradt, a szemei pedig mindent láttak. Kiszállt, megigazította a gyapjúsálját, és határozott léptekkel elindult a garázs felé. Tudta, hol talál. Tegnap, amikor elmeséltem neki a történetemet a poros belvárosi irodájában, a szája egyetlen vékony, fehér vonallá szorult össze, és csak annyit mondott: „Carol, maga negyven éven át mosta a város mocskát, és soha senkitől nem kért egyetlen fillér könyöradományt sem. Bízza rám a törvényt.”
Kinyitottam a rétegelt lemez ajtót, mielőtt kopoghatott volna.
– Jó reggelt, Carol – köszönt Miller úr, és a hangjában volt egy olyan tiszteletteljes melegség, amit hónapok óta nem tapasztaltam. – Készen áll?
– Készen – feleltem.
– A seriffhelyettesek öt percen belül itt lesznek – tette hozzá, és egy pillantást vetett a főépület redőnyös ablakaira. – Biztos benne, hogy ezt így akarja csinálni? Nincs visszaút. Ha a hatóság belép, a fia ellen hivatalos eljárás indul okirathamisításban való bűnrészesség miatt.
Ránéztem a házra. Az a gyönyörű, fehér zsalugáteres viktoriánus ház volt, amelynek minden egyes gerendáját ismertem. Emlékeztem arra a nyárra, amikor a férjemmel, Daviddel, a saját kezünkkel festettük le a verandát, miközben az akkor ötéves Ryan a fűben szaladgált egy műanyag locsolókannával. Emlékeztem a verejték szagára, a friss fa illatára, és arra a büszkeségre, amit akkor éreztem, amikor az utolsó részletet is befizettük a banknak.
– Miller úr – mondtam csendesen –, a fiam tegnap este döntött úgy, hogy nincs visszaút. Amikor eladta a becsületét egy nyolcezer dolláros vacsoráért és az apósa üzleti ígéreteiért, ő maga csapta be az ajtót. Én csak a zárat cserélem le rajta.
Pontosan nyolc óra tizenöt perckor megérkezett a megyei seriff fehér autója. Két egyenruhás tiszt szállt ki. Az idősebbik, egy Martinez nevű őrmester, jól ismerte a környéket. Amikor meglátott engem a garázs melletti betonplaccon állni a kopott kabátomban, az arca elkomorult.
