– Mrs. Henderson? – lépett hozzám, és megemelte a kalapját. – A bírósági végzés a kezemben van. Megkaptuk a bírói utasítást a birtokbaadás azonnali végrehajtására. Kérem, maradjon a hátunk mögött.
Felmentünk a veranda lépcsőjén. A fa nem nyikorgott – Jessica az első hónapban kicseréltette a régi tölgyfa deszkákat valami drága kompozit anyagra, mert a régiek „túl rusztikusak” voltak a brunchjaihoz.
Martinez őrmester megnyomta a csengőt. Egyszer. Kétszer.
Odabent zűrzavaros zajok hallatszottak. Nehéz léptek, egy leeső tárgy tompa puffanása, majd egy ideges női hang.
Amikor az ajtó feltárult, Jessica állt ott. Nem a tegnap esti elegáns, magabiztos nő volt. A selyemköntöse hanyagul volt megkötve a derekán, a haja ziláltan lógott az arcába, a szemei alatt pedig sötét karikák húzódtak a kialvatlanságtól és a sírástól. Amikor meglátta a két egyenruhás rendőrt, Miller ügyvédet, a lakatost a szerszámaival, és mögöttük engem, a bőre még fehérebbé vált.
– Mi… mi ez az egész? – dadogta, és megpróbálta behúzni maga mögött az ajtót, de Martinez őrmester egyetlen határozott mozdulattal kitámasztotta a bakancsával.
– Mrs. Jessica Henderson? – kérdezte a tiszt hivatalos, rideg hangon. – nálam van a Megyei Felsőbíróság 4402-es számú azonnali végrehajtási határozata. Carol Henderson asszony azonnali birtokbaadást kért a saját ingatlanára vonatkozóan. Önöknek és minden más bent tartózkodó személynek harminc percük van arra, hogy összeszedjék a személyes tárgyaikat, és elhagyják a házat.
– Ez abszurdum! – sikoltotta Jessica, és a hangja hisztérikusan megcsuklott. – Ryan! Ryan, gyere ide azonnal! Hívd apádat! Hívd a rendőrség parancsnokát! Nem tehetnek ki minket a saját házunkból!
Ryan jelent meg a folyosón, egy melegítőnadrágban és pólóban. Úgy nézett ki, mint akit agyonvertek. A válla beesett, a szeme vörös volt, és amikor meglátott engem a rendőrök mögött, megállt a lépcső alján, képtelenül arra, hogy még egy lépést tegyen előre.
