A pénz, amit a varrással kerestem, nem volt sok. Nem volt nyolcezer dollár. De az enyém volt. Minden egyes centjéért megdolgoztam a saját kezemmel, és senki sem állhatott meg előttem, hogy megkérdezze: „Készpénzzel vagy kártyával, Carol?”
Ryanről ritkán hallottam híreket, de a kisvárosban semmi sem maradt titokban.
Jessica három héttel a kilakoltatás után elhagyta. Amikor kiderült, hogy Richard cége valóban csődbe ment a riverside-i telekügylet miatt, és a család luxusvilláját elárverezik az adóhatóság követelései fejében, Jessica nem maradt mellette. Felpakolta a megmaradt holmiját, és elköltözött egy chicagói ügyvédhez, akit még az egyetemi évekből ismert. Ryant egy fillér nélkül hagyta hátra egy lepukkant, külvárosi motelszobában.
Miller úr december közepén látogatott meg újra. Egy doboz mézeskalácsot hozott a feleségétől, és leült a zöld karosszékembe a kandalló mellé.
– Carol – mondta, miközben a teáját kavargatta –, a bíróság lezárta az ügyet. Brad unokatestvér büntetőjogi felelősségre vonása folyamatban van, vádalkut kötött. A telekkönyvben véglegesen visszaállították az ön kizárólagos tulajdonjogát. Ryan nem terhelte meg az ingatlant, szerencsére nem volt ideje befejezni a hitelfelvételt. Maga teljesen biztonságban van.
– Köszönöm, Thomas – mondtam halkan. – Nem tudom, hogyan fizethetném meg mindazt, amit értem tett.
Miller úr legyintett a kezével.
– Már megfizette, Carol. Negyven évvel ezelőtt, amikor a kórházban éjjelente tisztába tette az apámat, amikor az öreg már a nevét sem tudta, és mindenki más elfordult tőle. A becsület nem évül el ebben a városban.
Egy pillanatra elhallgatott, majd a zsebébe nyúlt, és elővett egy gyűrött, fehér borítékot.
– Ezt… Ryan hagyta az irodámban tegnap délután. Megkért, hogy adjam át magának. Nem akart idejönni. Azt mondta, tudja, hogy nincs joga a küszöböt sem átlépni.
Letette a borítékot a kis asztalra, közvetlenül a teáscsésze mellé.
Nem nyúltam hozzá azonnal. Csak néztem a fiam ismerős, kissé kapkodó kézírását: „Anyának.”
