Ryan még egy pillanatig ott állt a verandán.
– Hová menjek, anya? – kérdezte, és ebben a kérdésben benne volt az egész elrontott, elkényeztetett, gyáva élete.
– Harminchét éves vagy, Ryan – mondtam neki, és a szemébe néztem a hideg reggeli fényben. – Amikor én ennyi idős voltam, két műszakban takarítottam, egyedül neveltelek, és soha nem kérdeztem meg senkitől, hová menjek. Megtanultam túlélni. Itt az ideje, hogy te is megtanuld, hogyan kell férfinak lenni.
A lakatos átadta a kulcsokat. Négy fényes, nehéz sárgaréz kulcs feküdt a tenyeremben.
– Viszlát, Ryan – mondtam.
Bementem a házba, és behúztam az ajtót. A zár kattanása tiszta volt, mély és visszhangos a csendes előszobában.
Hallottam, ahogy a Mercedes motorja felbőg és elhajt. Néhány perccel később a seriff autója és a lakatos teherautója is elment.
Egyedül maradtam a házamban.
Az első órák furcsák voltak, mintha egy idegen múzeumban sétáltam volna. Jessica mindent megváltoztatott. A falakat, amelyek valaha meleg sárgák és barátságosak voltak, rideg, klinikai fehérre festette. A régi tölgyfa bútoraimat, a férjem kézzel faragott könyvespolcait mind elvitette a szeméttelepre vagy az antikváriumba; a helyükön divatos, szögletes, kényelmetlen olasz kanapék és üvegasztalok álltak.
A konyhában nem volt semmi melegség. Fényes fehér márványpultok, rejtett fogantyús szekrények, egy hatalmas kávégép, aminek a működését sem értettem. Nem volt ott a régi teáskannám, aminek a fütyülését David úgy szerette reggelente.
Felmentem az emeletre, a régi szobámba. Az ablakból látszott a kert, a régi almafa, amit még David ültetett, amikor megtudtuk, hogy fiam lesz. Az ágy csupasz volt, Jessica matraca még ott hevert, de a lepedőket levitte magával.
Leültem az ablakpárkányra. A ház hatalmas volt, üres és visszhangos. És egy rövid, suhanó pillanatra megértettem, mire gondolt Jessica az étteremben: „Kivel fogsz élni abban a hatalmas házban?”
