Megálltam a székem mellett. Lassan végignéztem az asztaltársaságon. A country clubbeli barátokon, akik most undorral és zavarral fészkelődtek a székeiken. Evelynen, aki a kezébe temette az arcát. Richardon, aki már a telefonját nyomkodta, nyilvánvalóan az ügyvédjét tárcsázva, hogy mentse a saját bőrét a csalási botrányból. Bradon, a rettegő fiatalemberen, akinek a karrierje épp ebben a pillanatban tört derékba.
És végül Ryanen.
– Hogy ki fog vigyázni rám, Jessica? – kérdeztem, és a szám sarkában megjelent egy keserű, halvány mosoly. – Ugyanaz az ember, aki az elmúlt hatvankilenc évben vigyázott rám: én magam. És ami a házat illeti… a magány a saját szobámban, a saját kandallóm tüze mellett még mindig ezerszer melegebb, mint az a jéghideg szeretet, amit ti adtatok nekem abban a betonkamrában.
Ryan felkapta a fejét, felugrott, és elkapta a kabátom ujját.
– Anya! Ne menj el így! Beszéljük meg… kérem! Kifizetem a számlát! Valahogy megoldom, van még megtakarításom… Csak ne csináld ezt! Ne dobd ki a családomat az utcára!
Lassan lefejtettem a fiam ujjait a kopott kabátomról. Egyenként hajtottam vissza a reszkető ujjait, pont úgy, ahogy harminc évvel ezelőtt csináltam, amikor kisfiúként megijedt a vihartól, és belém kapaszkodott az éjszaka közepén.
De ez a kéz már nem a kisfiam keze volt. Ez egy idegen férfi keze volt, aki némán nézte, ahogy a felesége a sárba tapossa az anyját.
– Te dobtál ki engem a garázsba nyolc hónappal ezelőtt, Ryan – mondtam nagyon halkan, olyan halkan, hogy csak ő hallja. – És a legrosszabb nem az volt, hogy a betonon kellett aludnom. A legrosszabb az volt, hogy minden áldott este láttam az ablakomból, ahogy lekapcsolod a villanyt az emeleten, és soha, egyetlenegyszer sem jutott eszedbe lejönni, hogy megkérdezd: „Anya, fázol?”
Megfordultam, és elindultam a kijárat felé.
