Megvártam, amíg a kanna fütyülni kezd. Két bögre kamillateát készítettem, mézzel és citrommal, pontosan úgy, ahogy harminc évvel ezelőtt készítettem neki, amikor lázasan feküdt a gyerekszobában.
Letettem elé a gőzölgő bögrét, és leültem vele szemben.
– Daniel – mondtam, a szemébe nézve. – Nem fogom azt mondani, hogy nem fájt. Fájt, borzalmasan fájt, amikor az ajtóban álltál, és azt mondtad: „Anya, csak egy pillanat.” Amikor hagytad, hogy Laurel megszabja, hol alhatok a saját házamban.
– Gyáva voltam, anya – emelte rám a tekintetét, a szemei vörösek voltak. – Féltem tőle. Féltem a dühkitöréseitől, a fenyegetőzéseitől… azt hittem, ha mindent megadok neki, ha engedek a követeléseinek, akkor béke lesz. De most látom… a béke, amit vele akartam megvenni, a te életedbe került volna.
– A békét nem lehet megvenni önfeladással, Daniel – válaszoltam halkan. – Thomas mindig azt mondta nekem: „Aki nem hajlandó megvédeni a saját határait, az ne csodálkozzon, ha a szomszéd kerítést húz a nappalijába.” Te ma este felnőttél, fiam. Fájdalmas volt, kegyetlen volt, de felnőttél. Képes voltál a sarkadra állni, és nemet mondani a gonoszságra.
Daniel belekortyolt a forró teába. A meleg ital lassan megnyugtatta a légzését.
– Mi lesz most, anya? Holnap be kell mennem a városba… el kell indítanom a válópert. Laurel ki fog fosztani, ha tud.
– Nem fog kifosztani, Daniel – mosolyodtam el halványan, és a kezem a bőrmappára tévedt. – Robert Miller a legjobb családjogi ügyvéd az államban. Holnap reggel együtt megyünk be az irodájába. Laurelnek négyszázötvenezer dolláros tartozása van a trust felé, amiről közjegyzői okiratunk van. Ha megpróbál egyetlen centet is követelni tőled a közös vagyonból, Miller azonnal végrehajtást indít ellene a teljes összegre. Laurel egy fillér nélkül fog távozni ebből a házasságból, pontosan úgy, ahogy megérdemli.
Daniel rám nézett, és a tekintetében most először láttam meg a felnőtt férfit, akiért Thomas és én annyit imádkoztunk.
