Laurel szája tátva maradt. A szemei megteltek a hisztérikus düh könnyeivel.
– Elhagysz engem? Egy ház miatt elhagysz?!
– Nem a ház miatt hagylak el, Laurel – nézett vissza rá Daniel az ajtóból. – Hanem azért, mert ma este megértettem, hogy te képes lennél bárkin átgázolni a pénzért. És ha ma anyámmal ezt tetted volna meg… holnap velem tennéd meg ugyanezt.
A következő fél óra olyan volt, mint egy lidérces álom, amelyből lassan tisztul ki a hajnal.
A bőröndök egymás után tűntek el az előszobából. Daniel, Evans seriffhelyettes és egy másik rendőr némán, szó nélkül hordták ki a táskákat, a dobozokat, a nyomtatót és a hűtőládákat Laurel autójába. A kint várakozó teherautó – amelyben Laurel apja ült a kormánynál – még csak le sem állította a motort; amint meglátta a rendőrautót és a seriffet a lépcsőn, megfordult a kavicsos beállón, és szó nélkül elhajtott a sötétbe, magára hagyva a lányait.
Claire sírva tuszkolta be a gyerekeit a hátsó ülésre. Laurel az utolsó pillanatig ott állt a verandán, némán, a kabátját magára húzva, a szemeiben a megsemmisült gőg mérgével.
Amikor az utolsó táska is a csomagtartóba került, Evans seriff megállt a kocsi mellett.
– Hölgyeim. Az autójuk motorját indítsák be. És ha még egyszer ezen a magánúton látom magukat Miller úr írásos engedélye nélkül, lecsukom önöket. Érthető voltam?
Laurel nem válaszolt. Bevágta a kocsi ajtaját, a motor felbőgött, és a fényszórók pászmái végigsöpörtek a vörösfenyők törzsén, ahogy a két autó elhagyta a birtokot, beleveszve a tóparti ködbe.
A felhajtó újra csendes lett.
Evans seriffhelyettes visszalépett a verandára, kezet rázott Miller ügyvéddel, majd felém fordult.
– Minden rendben van, Margaret néni?
– Minden rendben, fiam – feleltem halkan. – Köszönöm a segítséget.
– Ha bármi baj lenne, csak csörögjön a központba. Jó éjszakát kívánok.
