– Anya… maradhatok itt ma éjjel? Csak… a régi szobámban. Nem a nagy teremben. Csak a régi ágyamban.
Felálltam az asztaltól, odaléptem hozzá, és átöleltem a fejét. A haján még éreztem a kinti hideg szél illatát, de a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt a karjaim között.
– Ez a te otthonod is, Daniel – suttogtam a hajába. – Mindig az volt, és mindig az marad. Amíg tiszteled ezt a küszöböt, ezen a házon soha nem lesz zár előtted.
Két órával később a ház teljesen elcsendesedett.
Daniel fent aludt a régi gyerekszobájában, a vörösfenyő gerendák alatt, ahol a könyvei és a régi modellvasútjai még mindig ott álltak a polcokon.
Kimentem a verandára.
Egy vastag gyapjúkendőt terítettem a vállamra, kezemben egy pohár hideg vízzel. A köd felszállt a tó tükréről; a víz felszíne olyan volt, mint a fekete üveg, amelyben halkan ringatóztak a tiszta, fagyos csillagok képmásai. A parti fenyvesek mélyen, nyugodtan susogtak az éjszakai szélben, a kandalló kéményéből pedig fehér füstcsík szállt fel az égbolt felé, a száraz tölgyfa ismerős, fanyar illatát terítve szét a teraszon.
Leültem Thomas kedvenc hintaszékébe.
A fa halkan megreccsent a súlyom alatt – ugyanaz a megnyugtató, régi hang volt, amit tizenhat éven át hallgattam minden este, amikor Thomas átkarolta a vállamat a naplemente után.
Végighúztam a kezemet a szék karfáján, oda, ahol Thomas zsebkése apró barázdákat hagyott a csiszolt fában.
– Nos, Thomas – suttogtam a csendbe, a sötét víztükör felé nézve. – A vár még áll. A határokat meghúztuk. És a fiad… a fiad végre hazatalált.
A szél lágyan meglebbentette a kendőm szélét, mintha egy láthatatlan kéz simította volna végig az arcomat a sötétben.
Mély lélegzetet vettem. A tüdőm megtelt a tó tiszta, fagyos, fenyőillatú levegőjével. Hetvenkét éves voltam, a hajam fehér volt, az ízületeim sajogtak a hidegtől, de a szívemben olyan béke honolt, amilyet emberi erő nem vehetett el többé.
